Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

"Hadd mondjam el néked, mennyire szeretlek." Egyébként keménykötésű katona volt, mégpedig tüzér. Gömörből származott, a felesége pedig érsekújvári leány volt, az én néhai sógornőm gimnáziumi, igen kedves osztálytársa. Géza az Imre fiát is sokat emlegette, büszke volt rá. Nagy Bélára meg az volt a jellemző, hogy minden hadifoglyot "édes testvéremnek" nevezett. A felvidéki és délvidéki hadifoglyok általában elég jó beosztásokat fogtak ki. Ennek az volt a magyarázata, hogy mindegyikük tudott valamilyen szláv nyelvet és így könnyen szót értettek az oroszokkal. Az oroszok is szívesen vették őket, mert nem kellett melléjük tolmács. így például igen jó helyre került a Kozma Laci, aki a tábor külső raktára főnökének volt a jobb keze. Elég jól beszélt és írt oroszul, az orosz főnökének nagy segítséget jelentett. Ezzel a raktárral én is kapcsolatba kerültem. Voronyezsi vételezés 1945. november elején, úgy Imre nap utáni héten az orosz táborparancsnok nyolc hadifoglyot vezényelt ki Voronyezsbe, hogy a tábor külső raktárának élelmet vételezzünk a voronyezsi központi raktárból. Ebbe a nyolc főbe én is beletartoztam. Egy orosz hadnagy volt a parancsnokunk, jött velünk még egy géppisztolyos ör, aki Szergej névre hallgatott és Marúszja, a gépkocsivezetőnk. Ugyanis odafelé tehergépkocsival mentünk, Voronyezsben aztán a mi gépkocsink és a központi raktár gépkocsija szállította a központi raktárból az élelmiszert a vasútállomásra. Visszafelé már a megrakott tehervagonokkal vasúton jöttünk. Nagyon nehéz munka volt, rengeteget kellett cipekednünk. Döntően cukrot, sót, rizst, kölest, burizst vételeztünk. Majd beszakadt a hátunk a nyolcvan kilós zsákok cipelésétől, és rogyadoztak a lábaink. Az élelmezésünk meg igen gyatra volt. Csak emitt-amott sikerült egy-két kanál cukrot kiemelni a zsákokból, nagyon ügyelt ránk az őr. A hadnagy meg javarészt részeg volt, és folyton-folyvást a pisztolyával hadonászott körülöttünk. Időnként eltűnt, de rövid időn belül újra vodkagőzösen jött vissza és szüntelenül davajozott minket. Ha jól emlékszem, 4 napig voltunk távol a tábortól, ebből egy nap telt el az utazással. Már Voronyezsben feltűnt nekünk, hogy egyik-másik cukros zsákból szinte csepeg a cukros lé. De így volt a sós zsákokkal is. Mondtam az őrnek, hogy itt valami nincs rendjén. Ö azonban lesikított, hogy mi ne azzal törődjünk, hanem rakjuk gyorsabban a vagonokat. Mi pedig raktuk. Szünetet alig kaptunk, leginkább akkor, ha valamelyik tehergépkocsi késett az áruval. Az egyik ilyen szünetben leültünk a rakodó padkájára, és aki dohányzott, rágyújtott. Volt egy kis mahorka dohányunk, azt szívtuk, ki pipába tömve, ki újságpapírba csavarva. Egyszer csak odajön hozzánk egy számunkra eddig ismeretlen ember. Mi orosznak véltük őt, mert ugyanolyan gúnya volt rajta, mint az orosz katonákon leszerelés után. Csak a váll-lapokat szedték le a zubbonyukról, vagy gimnasztyorkáról, a többi maradt. Ám megszólalt az illető magyarul: - Maguk kik, emberek? Mondtuk neki, hogy hadifoglyok. - Azt látom, nem vagyok annyira hülye - szólt újra a barátunk - de honnét vannak itt? - Az úszmanyi tiszti hadifogolytáborból - feleltük neki. - Hát csak dolgozzanak apám, legalább megtudják, hogy mi a munka, nemcsak a parancsolgatás - kezdte a kioktatásunkat. - Hát maga kicsoda? - kérdeztem tőle.