Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Mondta, hogy szintén hadifogoly, 1942-ben a Donnál esett fogságba, nagyváradi lakos és Bakosnak hívják. Majd folytatta a "bemutatkozást", hogy neki az oroszok szabad mozgást biztosítottak, és ha valamelyik táborban valami baj van, akkor elviszik öt oda, hogy rendet teremtsen. - Rám hallgatnak - dicsekedett Bakos - csak odaállok a foglyok elé, emberek így meg úgy, egykettőre újra rend van a táborban. Aztán még olyanokat mondott, hogy jó itt neki, van itt kultúra, van minden, még nők is. Ha megy fürdeni, mindig kínálkoznak neki, hogy megmossák a hátát. De ez csak ürügy a nőktől, más kell nekik. Csak az a baj, hogy a nők elmondják a dolgot egymásnak, aztán jönnének csapatostul, de hát ki győzné ezt mindegyikkel - ömlött a sző Bakosból. Kért aztán egy kis mahorkadohányt, papírt meg gyufát, rágyújtott, és folytatta a mesélést. Elmondta, hogy nős, felesége Nagyváradon él, és minden hónapban kap tőle levelet. Van egy fia is. - Tudja apám, ha a feleségemre gondolok meg a fiamra, elszorul a szívem. Már kétszer hazamehettem volna, de az oroszok kértek, hogy még maradjak itt, hát itt maradtam - így a Bakos. Aztán felvetettem neki, hogy a doni foglyokat majd mind hazavitték az új magyar hadseregbe, ő mért nem ment velük. - Majd bolond volnék ezekért a disznó ruszkikért harcolni - válaszolta a mi Háry Jánosunk. Végül a következőkkel fejezte be, mielőtt elköszönt: - Hát csak dolgozzanak. De azért nem kell betojni emberek. Igaz, hogy maguk tisztek, de hát Istenem, nem tehetnek róla. A nagy munkánk közepette legalább egy kicsit elszórakoztatott minket a nagyváradi Bakos. Elmentében meg visszaszólt: - Ahogy mondtam, majd csak lesz magukkal is valami. Nos, végül is befejeztük a rakodást, és megérkeztünk a rakománnyal Úszmanyba. A tábor külső raktárának a főnöke kijött a vasútállomásra, és megszemlélte a rakományt. Ezek után kijelentette, hogy ő nem hajlandó ezt az árut átvenni. A cukros és sós zsákokból csöpögött a víz, a szalonnatáblákon ujjnyi vastag sóréteg volt, néhány zsák rizs meg egyáltalán nem volt meg a rakományban. Kijött a táborparancsnok is, meg néhány NKVD tiszt, hogy megszemléljék a vételezést. Ugyanazt állapították meg, mint a raktárfőnök. Elővették természetesen a hadnagyunkat. Ő bemutatta a Voronyezsben aláírt átvételi-átadási okmányokat. Azokban nem is volt hiba. Csak közben az történt, hogy a hadnagy egy csomó élelmet még Voronyezsben eladott, a rakomány súlyát meg vízzel pótolta a bűnrészeseivel, akikkel megosztozott a hasznon. Persze a hadnagy az egész bűncselekményt ránk fogta, hogy útközben, midőn egy-két állomáson hosszabban időztünk, megloptuk, meg eladtuk az élelmiszer egy részét, és beöntöztük a cukrot meg a sót. Két nehéz nap a toronyban A hadnagy kihallgatása után minket nyolcunkat azonnal bevágtak a toronyban lévő fogdába. Mi azzal védekeztünk, hogy mindezt a hadnagy csinálta, mert állandóan bűzlött belőle a vodka, miközben minket meg agyondolgoztatott. Ez persze még inkább súlyosbította a helyzetünket, mégpedig azért, mert hogy merészeltünk egy szovjet tisztet ilyesfélével megvádolni. Mi, fasiszták. Két napig voltunk becsukva a fogdában, minden nap külön-külön levittek a parancsnokságra kihallgatásra. Valami idegen NKDV tisztek hallgattak ki, Antonov