Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

húst, stb. Kénytelenek voltak azt megvásárolni és így eleget tenni beadási kötelezettségeiknek. Ugyanakkor Rákosi a beszédeiben arról nyilatkozott, hogy a magyar parasztság lelkesen teljesíti az állammal szembeni kötelezettségét a szocializmus felépítése érdekében. Tele volt az a korszak a szovjetek és az őket szolgai módon kiszolgálók hazugságaival. Annyi bizonyos, hogy a nagyüzemi gazdálkodás fölényben van a kisüzemivel szemben, de bebizonyosodott az is, hogy a nagyüzemek létrehozásának szovjet útja, mintája nem volt helyes, sok kárt okozott a társadalomnak. Wem mindennapi találkozás A kolhoz földjén végzett munkával kapcsolatban jut eszembe egy érdekes epizód. Egy alkalommal a kolhoz földjeire vezető elég hosszú úton az egyik német fogoly alig bírt már lépkedni, annyira feltört a lába. Folyton lemaradt, fájdalmas volt neki a járás. Az őr viszont állandóan ordítozott rá, folyton davajozta, hogy menjen gyorsabban. Mondtam aztán az őrnek, hogy nézze csak meg a lábát, véresre fel van törve, nem lehet tőle kívánni, hogy gyorsabban menjen. Mikor az ör megnézte és látta, hogy mi a helyzet, megbízott engem és dr. Áchim Andrást, hogy maradjunk a némettel, és menjünk lassabban a körülbelül 500-600 főnyi csoport után. Mi aztán meg-megállva lassan ballagtunk a csoport után, és megérkeztünk egy útkereszteződéshez. Jobb kéz felől a minket keresztező úton jött egy jó magas, tagbaszakadt orosz katona kofferrel a kezében. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az illető Európából jön, nyugat felől, mert odakint a Szovjetunióban nem láttunk mi kofferrel közlekedő embereket, az oroszok csak madzaggal bekötött zsákokkal mászkáltak. Még egy dolog tünt fel nekünk, hogy a fején lévő sapka alól kilátszott a fehér kötés, tehát fejsérülés érte, és most valószínűleg a kórházból bocsátották haza. Csaknem egyszerre értünk az útkereszteződéshez, ránkszólt, hogy álljunk meg. Odaért hozzánk, letette a koffert, és elsőként a német elé lépett. Kérdezte tőle: "Nyeméc? Germán?" A német nyugodtan rábólintott, és mondta: "Da, germán." Az orosz tovább kérdezett: "Berlin?" A német újra bólintott, és mondta: "Da, Berlin." Erre az orosz meglendítette a kezét, és durr, teljes erővel egy olyan pofont vágott be neki, hogy az megtántorodva majdhogynem elesett. Aztán az orosz felém fordult a kérdéssel: "Nyeméc? Germán?" "Nyet, mi nye nyemci, mi véngri." (Nem, mi nem németek, mi magyarok vagyunk.) válaszoltam én. Budapest? - folytatta a kérdezést az orosz. No, mondom Bandikám, most jön a pofon. Kissé hátrább léptem és mondtam: "Da, Budapest." Mit tett erre az orosz? Rácsapott a vállamra a nagy tenyerével és mondta: "Charasó, vengri charosie ljugyi, no nyemci vragi!" (Jól van, a magyarok jó emberek, de a németek ellenségek.) Végül kettőnkkel kezet fogott, felvette a kofferét, a német tisztet ismételten megátkozta és ment az útjára. Nekem vagy két napig sajgott a vállam meg a kezem a nagy barátságtól. A szerencsétlen német meg arról panaszkodott, hogy megfájdult a feje, és folyton cseng a bal füle. Mentünk aztán lassan tovább, és arról beszélgettünk, hogy valószínű ez a szovjet katona valahol Berlin alatt sebesülhetett meg.