Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Eléggé késve érkeztünk meg a munkahelyünkre. Az őr a munkafelügyelővel együtt megengedte a németnek, hogy ne dolgozzon, vegye le a bakancsát, és süttesse a sebét a napon. Aztán amikor meghozták az ebédet, a visszatérő teherautóval hazaküldték a németet a táborba. Munkára a táborparancsnokság a kolhozföldeken kívül más területekre is kiküldött kisebb-nagyobb csoportokat. A létszámokat illetően ez attól függött, hogy milyen munkáról volt szó, az illető munkáltató hány főt igényelt, és ezek részére biztosította-e az elszállásolást, élelmezést, a felügyeletet, stb. Eltűnt a pajta zsuppszalma teteje A tábortól kb. 12 km távolságra volt egy állami gazdaság (szovhoz). Emlékszem rá, hogy oda például 20 főt kellett önként jelentkezés alapján kiküldeni. Ilyen kiküldetést a hadifoglyok szívesen vállaltak, mert egyrészt az ilyen helyeken valamivel, olyakor sokkal jobb volt az élelmezés, másrészt érintkezésbe lehetett lépni a lakossággal, és különböző kisebb munkálatokért lehetett az illetőktől uborkát, burgonyát, paradicsomot, napraforgómagot, tejet kapni. Mi több, sok mindent ingyen. A falusi nép igen jószívű és adakozó volt. Az említett 20 fő a szovhozban többek között egy jókora nagy pajtát épített, amelyet zsuppszalmával fedtek be. 1946 tavaszán ez a szovhoz újra igényelt a tábortól 20 főnyi hadifoglyot. Egy orosz hadnagy parancsnoksága és egy őr kíséretében tehergépkocsival mentünk ki a szovhozba, én mint tolmács. Szép idő volt, éppen virágoztak az orgonák. Egyébként ugyanazok a hadifoglyok jelentkeztek, akik az előző év nyarán már ott dolgoztak, és a pajtát is ők építették. Ahogy megérkeztünk a szovhozba, a gazdaság igazgatója fogadott minket, és elvezetett a csoport szálláshelyére. Útközben csak elkezdenek mutogatni a csoport tagjai, és mondják, hogy ni, ott a pajta, amelyiket ők építettek az elmúlt nyáron, de már nincs rajta a zsuppszalma tetőzet, csak a puszta gerendák meg a csupasz szarufák. A szálláshelyre odajött a csoport leendő munkavezetője, akitől megkérdeztük, hogy hová lett a pajta teteje. Azt válaszolta, hogy a tél vége felé elfogyott az állatok takarmánya, további takarmányt vásárolni nem tudtak, mert kevés volt a gazdaság pénze, ezért az a megoldást eszelték ki, hogy leetetik a pajta zsuppszalma tetejét, és le is etették. Engem meg később oldalra hívott a munkavezető, és elmondta, hogy elég lett volna a takarmány, de az előző igazgató suttyomban elég sokat eladott belőle a környékbeli parasztoknak, és ezért van most itt új igazgató, az előzőt elvitte az NKVD. Mikorra a hadnagy átadta a csoportot a gazdaság vezetőjének, beesteledett. A velünk jött géppisztolyos őr ottmaradt, mi pedig hárman, a hadnagy, a gépkocsivezető meg én a teherautóval indultunk volna vissza a táborba. Indulás előtt az igazgató és a felesége levágott egy nyalábra való fehér és lila orgonát azzal, hogy azt a hadnagy feleségének küldik. A hadnagy az orgonát rám bízta, hogy vigyem én. Egy kis farkaskaland Felszálltunk a teherautóra, a sofőr próbálja indítani, de nem ugrik be. Kiszáll a kocsiból, valamit igazít rajta a motorházban, újra nem indul. Eszeveszetten káromkodik, a hadnagy meg erősen davajozza, sietteti őt. Végre a harmadik igazítás után beugrik. Elindulunk. Viszont alig futottunk egy vagy másfél kilométert, a motor kezdett kihagyni, és egyszer csak leállt. A sofőr újra felnyitotta a motorházat, de már majdnem koromsötét volt, ezért a hadnagy az öngyújtójával világított neki. Ám nem sokáig, mert az öngyújtóból kifogyott a benzin. Volt egy üvegben valamennyi benzin,