Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Lajta István: Vörös Béla és az elefántcsontfaragás (1948)

LAJTA ISTVÁN (Párizs) Vörös Béla és az elefántcsontfaragás I. A csont, az elefánt-agyart is beleértve, a szobrászat egyik legősibb anyaga. Az elejtett állatok csontjaiból az ősember használati tárgyakat készített, melyeket mágikus jelekkel látott el. E jelek az idők folyamán dekorációvá alakultak. Az elefántcsont, tartósságánál fogva, jobban ellenállt az időnek, mint a fa vagy a bőr, különösen, ha meszes földbe került, amely kitűnően konzerválta. Az elefántcsont, néhány szórványos kivétel leszámításával, végig a népművészet és kézműipar anyaga volt. Az elefántcsontfaragásban három nagy tradíciós irányvonalat különböztetünk meg: az ázsiait (kínai, japán, stb.), az egyiptom-görög-rómait és az afrikai négert (melyhez hozzávehet]ük az amerikai primitív korok faragásait). A nyugat-európai elefántcsontfaragás tradíciói Byzancba nyúlnak vissza, ahol már a IV. században híres elefántcsontfaragó iskola volt, melynek fejlődését nagyban elősegítette a keleti luxus ízlés. A byzanci ivoire-faragás az egyiptom-görög kettős tradíció örököse, melyhez még perzsa hatás is kapcsolódott. Franciaországban a történelmi idők legkorábbi ismert elefántcsontfaragása az V. századból származik. Fénykorát a XIII.-XIV. században, a francia gótikában éri el, azonban itt sem más, mint a monumentális szobrászat és az egykorú miniatűr művészet visszfénye, témában és stílusban egyaránt. Az elefántcsontfaragó kézműiparosok művészi invenció és iniciatíva hiányában hűségesen ragaszkodtak egy tradícióhoz és ha a találékonyság hiányzik is munkájukból, csodálatos ügyességgel dolgoztak úgy, hogy néhány faragásuk a gótikus művészet legszebb alkotásai közé számít.