Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Lajta István: Vörös Béla és az elefántcsontfaragás (1948)

A XV. század második felétől hanyatlásnak indul az elefántcsontfaragás. Mégegyszer a barokk művészetben jut szerephez, sőt tradícióban gazdagodik, kínai és japán hatásokkal. Vörös Béla nem a tradíciókat megőrző úton indult el, hanem az építő-formáló ösztönre támaszkodva, a mai kor igényeinek megfelelő konstruktív szellem útján. Formafelfogása a néger művészethez (Dahomey, Bénin), Archipenko és Laurens formavilágához kapcsolódik. Nem apró részekből rakja össze a formát, ellenáll az anyag nyújtotta csábításnak, mely elefántcsontfaragó elődeit a csipkeszerű kidolgozásig vitte. Az anyag szépségét így nagyon tiszta felületeivel jobban kimutatja, mint gazdagmívűségre törekvő elődei. Mindenben alkalmazkodik az elefántcsont természetéhez, mondhatnánk, elefántcsontban gondolkodik. Mondanivalója szűkszavú, összhangban az anyag kötöttségével. Stilizálása nem a részletek dekoratív hangsúlyozása. Nagyvonalúságra, a tömegek elosztásának egyensúlyára és világos tagoltságára, a formák eleven ritmusára törekszik. Fő erőssége munkáinak konstruktív tendenciája és organikus egységbefogása. Ilyen törekvésekkel új utat mutatott, mondhatnánk, forradalmasította az elefántcsontfaragást. A kapitalista társadalomban az elefántcsontfaragás elvesztette azt a szerepet, melyet minden eddigi korban betöltött. Ez a társadalmi rendszer az elefántcsontot teljesen kommercializálta. Nem a kornak megfelelő művészi formában használják fel, hanem minden művészi morál nélkül, a régi korok eredményeinek és munkáinak másolására, hamisítására és kereskedelmi iparcikkek gyártására alkalmazzák. Vörös Béla igazi érdeme és jelentősége abban van, hogy visszavezette az elefántcsontfaragást eredeti rendeltetéséhez és hivatásához, hogy a mai kornak szellemiségét fejezze ki.