Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Kardoskúttól Büdöskútig (Szabó István)

mai professzora - korábban Tallós Pállal együtt járták a nyirádi réteket. S amikor a keszthelyi egyetemi rangú főiskolára, a Georgikonba kerültem, Boros Ádám javasolta biológiai érdeklődésemet ébren tartandó és fejlesztendő a Bakonyi Természettudományi Múzeum kutatóprogramjához csatlakozni. Tóth Sándor a program megszervezője és a múzeum alapító igazgatója szeretettel fogadott. Vele mindig - talán az ő részéről jellemző módon - kevés szóból megértettük egymást és a kényszerítő körülményeket. Szerény jelentéseimet A Bakony természeti képe kutatóprogram keretében költségtérítéssel ellentételezte. így mind többfelé utazhattam a tájegységben, s részt vehettem a Bakony-kutató ankétokon. 1970-ben már együtt jártunk a lesenceistvándi lápréteken. Megcsodáltuk a mederforrásokat, amik engem a kardoskúti fakadóvizekre emlékeztettek, a csátés, a nyúlfarkfüves és a kiszáradó, kékperjés lápréteket, a lisztes kankalintól virágos mezőt, a csáté tövén megbúvó havasi hízókát. Itteni és lesencevölgyi tapasztalataimból született egy előadás a Bakony-kutató Ankéton, egy cikk a Búvárba. Ez utóbbi reménykedés volt. Ehelyett 1976-ban Vida Gábornak kellett segítenem a Lesence kiszáradt égerlápjáról néhány Dryopteris eristata és Dryopteris carthusiana tövet megmenteni a pusztulástól. Elkészítettem a természetvédelmi botanikai javaslatot a Szent György-hegy Tájvédelmi Körzet bővítéséhez. A tapolcai tanácsházán tartott társadalmi vitán azonban döbbenten tapasztaltam, hogy a legértékesebb lápi reliktum területek maradtak ki belőle. Felszólalásomra azt válaszolták, hogy ismételten terjesszem fel, és pótlólag beveszik. „Bevettem" én, mert még hittem és bíztam, amikor az illetékesek 1977-ben már tudták, hogy mindez a karsztvíznívó süllyesztése miatt, visszafordíthatatlanul pusztulásra van ítélve. A csalódás a mai napig fájó emlékként kísér életem során. Annak azonban őszintén örülök, hogy adataimat és tapasztalataimat a pályakezdő Barcza Gábor badacsonyi természetvédelmi felügyelőnek átadhattam. Tóth Sándor elvitt az eplényi Malom-hegyre, s keszthelyi tartózkodásai alkalmával is rendszeresen megkeresett. Tettünk egy-egy kirándulást, például a Csókakőn vagy Bikeden. Zircen mindig szívesen látott vendége voltam, s habár a saját állatcsoportjain keresztül, de bevezetett a gyűjtő- és a gyűjteményi munka berkeibe. Hol az apátsági épületben működött turistaszállóban szerzett nekem szállást, hol egyszerűen a raktárnak is használatos kis szobában aludtam a múzeumi bejárat mellett, ahol esti mosdás gyanánt az ember oda-vissza átúszhatta a zománcos lavórt. S aztán ott volt az egy személy számára is szűk, megpatkolt vaságy. De nem számított, mert a fáradtság nagy, és az álom mély volt az izgalmas autóstoppos utazás után, amibe a gyér forgalom miatt a kényszerű túra jobban belefért Apáti monostorának romjainál, mint Vitális István emléktáblájának avatása a zirci panteonban. És másnap korán menni kellett Máj Ferivel, Bankovics Attilával, Kasper Ágival. Várt a gazdag élővilág, s az Ördög-árok rejtelmes szikla- és barlangrendszere. Előttem a Folia Musei Historico-Naturalis Bakonyiensis 6. kötete 1987-ből. Ebben jelent meg a Keszthelyi-hegység növényvilágáról szóló tanulmányom. A mai napig nagyon sokan hivatkoznak rá. De nem ez az érdekes, hanem a sok fénykép Tóth Sán196