Barczi Attila: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 24. - A Tihanyi-félsziget talajai (Zirc, 2000)

SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉS - TÁJÉRTÉKELÉS TALAJTANI ALAPOKON

fenn (HARRACH 1987). A védett és védelemre jogosult területek kiemelésével közelebb kerülhetünk a mezőgazdasági célú területek kijelöléséhez is. HARRACH (1995) kifejti, hogy a jelenleg értékes biotópokat az extrém talajú területekkel (sekély termőrétegű váztalajok, homoktalajok, többletvízhatás alatt álló talajok) kell kiegészíteni, a községek szintjén a termőhelyi viszonyokat és a talaj tulajdonságait szigorúbban figyelembe kell venni. A konfliktus tehát nemcsak anyagi úton vagy törvény által szabályozva oldható fel. A talajokhoz, a talaj tulajdonságaihoz és feladataihoz alkalmazkodó tájértékelés nemcsak a fenntartható mezőgazdaságot segíti, hanem a természetvédelmi területek kijelöléséhez, megóvásához is támpontokat ad. A kérdés, hogy mely talajtulajdonságokat és hogyan vegyük figyelembe a talajok segítségével végrehajtott relatív tájértékelésnél. A következő áttekintésben erre keressük a választ. A korai tájelemzésben nem az egyes talajtípusok, talajtulajdonságok vizsgálatát használták fel. Az irodalmi források arról tanúskodnak, hogy a szerzők talaj alkalmassági kategóriákat állítottak fel. KLINGEBIEL és MONTGOMERY (1961) talajtérképezési egységekbe, ezen belül talaj alkalmassági egységekbe, amin belül osztályokba és alosztályokba sorolták a talajokat. A talajalkalmassági kategóriák létrehozásához elsősorban a termékenységet gátló tényezőket és a talajpusztulási tényezőket vették figyelembe. A szerzők megjegyzik, hogy talajjavítás, műtrágyázás segítségével a talajok magasabb osztályba kerülhetnek. A legfontosabb termelésgátló tényezők a lejtőszög, az erózió és defláció, a sekély termőréteg, a rossz vízgazdálkodás, a túlzott nedvességtartalom, a magas sótartalom és a nem megfelelő klimatikus viszonyok. Ugyanez a kategóriarendszer fellelhető DONAHUE et al. (1977), MILLER és DONAHUE (1990) műveiben is. Ez utóbbi könyv a mezőgazdasági művelésre különlegesen alkalmas talajkategóriákat is felállít. Ugyancsak megtaláljuk az osztályozási rendszert DAVIDSON (1992) munkájában is, de a szerző a rendszert a kanadai, angol, skót és holland talaj alkalmassági rendszerekkel is összeveti. Ebből kiderül, hogy a tájelemzés és a talajalkalmassági kategóriák nem nélkülözhetik a helyi sajátosságok figyelembevételét. Az egyes kategóriarendszerek ugyanakkor rugalmatlanok, ezért a szerző elsősorban az adatok tárolását és a rugalmas felhasználást javasolja. így elkerülhetővé válik a rendszerek túlzott elmerevedése, ugyanakkor az adatok biztosan tárolhatók, bővíthetők, módosíthatók. CUTLER (1962) a genetikus talajtérképek alapján 5 csoportba gyűjti a talajokat a használhatóság alapján. Figyelembe veszi a földhasználatot limitáló faktorokat, és a kategóriákhoz tájhasználati javaslatot is illeszt. Az 5. kategóriába tartozó, limitált termőképességű talajokat rekreációs hasznosításra, természetvédelemre, talaj- és vízvédelemre tartja alkalmasnak. Az Új-Zélandban 1972-ben végrehajtott talajtérképezés során (DAVIDSON 1992) a talajtípus kódszáma mellett szintén megtalálhatjuk a talaj alkalmassági értékszámot, a termesztést limitáló tényező(k) kódját, valamint a lejtő, az erózió és a vegetáció betűjeleit is. A hazai gyakorlatban leginkább elterjedt talaj-besorolási értékelő rendszerek az aranykorona-érték és a 100 pontos értékszám. Mindkét rendszer átlagos növénytermesztési adottságokat fejez ki, de az egyes növények termésével a legtöbb növényfaj esetén közvetlen kapcsolata gyenge (ÁNGYÁN-MENYHÉRT 1988). A talajok tulajdonságait tehát kategóriarendszerekbe ötvözhetjük. Ezek a rendszerek elsősorban nagy régiók tervezésénél töltenek be fontos szerepet, ahol a kis területek sajátosságait, esetleges mozaikosságát nem lehet megfelelőképpen figyelembe venni. Ez ösztönözhette a kutatókat arra, hogy más irányokban - akár a mezőgazdaságban termesztett növények igényének megfelelően, akár a pontosítás céljából - más módszerekkel is kísérletezzenek.