Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)
A fajok részletes jellemzése
elején azonban gyérszámú populációja került elő a Kab-hegy (Úrkút) déli lejtőjének szélén fekvő Fortélyos sasos rétjének közvetlen közeléből. 1980-at követően az arácsi Koloskavölgyből tünt el és a Recsek-hegyről is csupán egyetlen példánya került eld. Más, korábban felfedezett lelőhelyein is csak egyetlen példányát fogták (Hárskút, Eplény, Herend), s azóta sem érkezett jelzés, hogy ottani népességeinek példányszáma emelkedett volna. A faj kiveszését a Kab-hegyen az elbozótosodás, Arácsnál pedig a táj alapvető arculatába való durva emberi beavatkozás okozta. A több éves tapasztalatok szerint elsősorban a lepke élőhelyének védelme lenne szükséges, amelybe beleértendő a kőrises kevert erddk fenntartása is. Védett faj. Bakonyi státusza: 3. A fajt Linné valószínűleg dél-svédországi példányok alapján írta le, de ez csak feltevés. A hazai maturna ezekkel azonos. Változékony habitusú, de egyedi aberrációi nem ismertek. Rögzített bakonyi lelőhelye: 16 (16. térkép) lb 5 b 20 43 78 97 a 3 b 12 25 a, c 58 85 4 b 18 b 32 67 89 57. Euphydryas aurinia (ROTTEMBURG, 1775) Mocsári tarkalepke (18. kép) (syn.: artemis HBN., maturna ESR) A palearktikus elterjedésű, policentrikus faj sorsa az utóbbi évtized során a Bakonyban meglehetősen érdekesen alakult. Az egyre tartósabbá és aggasztóbbá váló környezet- és élőhelykárosítás ellenére, az aurinia egyike azon kevés nappali lepke fajunknak, amely keletészakkelet irányban fokozatosan terjedőben van, mégpedig gyorsan felszökő egyedszámban. Évente egy nemzedékben repül, amely átlagos tavasz esetén, a száraz réteken a hónap közepén vagy kevéssel később kezdődik, s átlag négy héten át tart. Az irodalom szerint TALLÓS (1959) gyűjtötte először az állatföldrajzi Bakony területén, de nem kizárt, hogy az adatait nem közlőNattán M. Uzsa környéki gyűjtései során előbb megtalálta. Néhány soros tájékoztatója szerint a lepkészeti vonalon kevésbé jegyzett Pillich F. 1904 májusában Tapolca és Sümeg között nagyobb mennyiségben találta. Kétségtelen, hogy Pillich tudósítása a Rovartani Lapok 1909-es kiadásában nem éppen szemet szúró helyen szerepel. Tallós adatai a bakonygyepesi Széki-erddból 1958 júniusából származnak. A tocsogós, erdőszelvényekkel övezett lápréteken nagy példányszámban repült. Ez a populáció minden kétséget kizáróan az ördögharapta-füvön (Succisa pratensis) tenyészik. Sokáig monofág biotópés tápnövény-kötött fajként ismertük. 20 éven át ezt a — századelőn és az azt követő évtizedeken át hazai irodalomban nem is szereplő — fajt szinte minden magyar gyűjtő a Széki-erdőből szerezte be. Néhányszor szlovákiai csoportok is tevékenykedtek a lápréteken, amely szinte zarándokhellyé lépett elő. Ennek az állománynak a száma a nyolcvanas évektől kezdve szembetűnően lecsökkent, bár ebben a láprétek vízháztartásának romlása is közrejátszott, mégis, ebben a ritka esetben a rendszeres gyűjtés volt a fő ok. Nyugat-magyarországi lelőhelyeit (Őrség, Vendvidék) — a nagyobb távolság és a köztes bakonyi élőhelynek köszönhetően — kevesebbet zaklatták célzott gyűjtésekkel. Nem mindennapi szerencsés körülmények folytán — amelyek tulajdonképpen máig sem tisztázottak — körülbelül 8-10 évvel ezelőtt egy kitörési folyamat indult meg, s néhány év alatt mintegy tucatnyi új lelőhely vált ismertté (DIETZEL, 1984). A kitörés során tapasztaltak azonban azt a meglepd élohelyi változást is mutatták, ami a hazai ismeretek során kialakított
