Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)
A fajok részletes jellemzése
ökológiai képbe nem illett bele. A nyugat-európai kutatások évtizedekkel korábban bizonyították (BERGMANN, 1955), hogy a száraz réteken az útifűfélék a faj tápnövényei, nálunk viszont addig, míg az aurinia ilyen irányba nem terelte a figyelmet, a korábban megtalált népességek élôhelyi körülményeinek kapcsán nem foglalkoztunk vele. A terjedés során néhány láprét jellegű biotdpban is feltűnt a faj (Herend: Szolimán-dűld), azonban a Succisa pratensis nem volt jelen! Az nyilvánvald volt, hogy száraz biotópokban ezt a növényfajt még csak keresni sem érdemes. 1985 után is folytatódott terjeszkedése (Márkó, Hárskút és az arácsi Tamás-hegy karsztbokorerdeje!) és Hreblay gyűjtései alkalmával Fenyőfőn is megtalálta. 1992 májusában a bándi Miklós Pál-hegytdl délre már a Szentgáli-hegyek „második frontja" is telített lett aurinia-\d\ (Hárshegy, Apró-Bét, Orszeg, Ökörszeg). A faj kijutott a Nemesvámostól északra fekvd hegysor déli peremkörzeteibe is. Egyes mikrobiotépokon domináns faj volt, s ezeken nőstény állományai meglepően nagy egyedszámúak voltak. Élettere 1994-ben keleti irányban elérte a veszprémi Nagy-mező északi peremét és az Esztergáli-völgy (Hárskút) bejáratát, ahonnan mindezidáig csak nőstényei kerültek elő. A fajt érintő másik igen jelentős faunisztikai eredmény egy igen nagy példányszámú népesség felfedezése a kab-hegyi faunakörzethez tartozó borókás sztyepprétek területén. Bizonnyal állítani nem lehet, de itt alighanem őshonosnak kell tekinteni a fajt. Lappangása a terület felderítetlenségének tudható be. Az itt igen gyakori (pl. 1990 májusában) faj endemizmusa viszont — ha ez a feltételezés helytálló — némiképp cáfolja a kitöréssel kapcsolatos előző állásfoglalást. Ez a terület ugyanis a Déli-Bakony több auríraa-lelőhelyével (Szentgálihegyek, Márkon át a Hárskúti-fennsík felé) szétterjedési szereppel bírhat, ami magyarázatot ad a szárazréti adatokra. Ettől függetlenül a terjedésről kialakított nézet nem zavarja igazán az összképet, mert számos lelőhelyét évtizedeken át rendszeresen kutatták, a faj mégsem bukkant fel, csak az említett időszakban. A Kab-hegy endemikusnak tűnőaurinia-)án néhány faji bélyeg viszonylag állandó és eltér mind a bakonygyepesi, mind a nyugat-magyarországi példányoktól, s egyenlőre mindenképp sajátságos ökológiai lokálformának tekinthető. Endemizmusoknál az alfaji elkülönítés lehetősége mindig fennáll — ez lehetséges ebben az esetben is —, de ehhez hosszantartó vizsgálatok szükségesek. Nem tagadva a fenntartásokat, megkockáztatom annak az előzetes feltevését, hogy hasonlóan az alpesi E. intermedia (MÉNÉTRIES, 1859) alfajához — ssp. wolfensbergeri (FREY, 1880), amely mint kiderült önálló fajt képvisel — a hazai népességben is két faj él aurinia név alatt. A közelmúlt másik példája az alcon esete, amelynek a szárazréti formájáról a makacs álláspontok feladása után kiderült, hogy „bona species" {Maeulinea ale on-rebeli-xerophila fajcsoport, Lycaenidae). A közelmúlt eredményei azt mutatják, hogy a fajt a Bakonyban egyenlőre nem kell fokozottan veszélyeztetettnek tartanunk. Kissé másképp alakul a lápréti populációk megítélése, mert itt nem tapasztalható javulás. Ezért értékelni, minősíteni őket csak külön szabad. A Tapolcai-medencéből is újabb adat vált ismertté NÉMETH (1991) kutatásai nyomán, de az állomány itt alacsony példányszámú, s a városközeli élőhelyen aligha lesz tenyészése zavartalan. A Vörös Könyvben is szereplő védett faj. Bakonyi státusza: a lápréti állomány: 2 ; a szárazréti aurinia: 4. Morfológiai változékonysága tág, mind felül, mind fonákján változatos rajzolatskála alakulhat ki. Ezért csak egészen végletes aberrácidit rögzítették névvel ellátva, amelyek viszont rendkívül ritkák, s a Bakonyból sincs ilyenekről adat. Rögzített bakonyi lelőhelye: 16 (16. térkép) 1 a 2c 3 a, b 4 a, b, c 5d 13 a 25 c,g 42 a 50 52 56 57 D 57 b 58 60
