Marián Miklós: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 20. - A Bakony hegység kétéltű- és hüllőfaunája (Zirc, 1988)

A fajok ismertetése

légnedvességnél, vagy esős nyári napokon fokozottabb. Az egész népesség nyugalmi időszaka nem több, mint napi három óra, rendszerint 15 és 18 óra között. A kórus énekének erőssége 21 óra körül éri el tetőpontját és hajnali szürkületig, kb. 05-06 óráig tart. Lárváinak tápláléka - hasonlóan a többi kétéltűfaj ebihalaiéhoz - a vizek aljzatán és vízinövényeken tenyésző algabevonat, illetőleg az azon élő mikroszkopikus nagyságú állati szervezetek tömege. A kifejlett békák férgekkel, apró legyekkel, szúnyog- és kérészfélékkel, hazátlan csigákkal táplálkoznak. A sárgahasú unkának mérgező mirigyváladéka és riasztó színe miatt, kevés a természetes ellensége. Ugyanazok, mint a vöröshasú unkánál említettek. Lárváit tömegesen pusztítják a gőte- és vízibéka fajok, meg a vízi ízeltlábúak (szitakötők, bogarak) lárvái. Hónapokra elhúzódó peterakásuk, igénytelenségük az élőhelyekkel szemben és a nagyszámú utód ellensúlyozza populációik nagy veszteségeit. A természetvédelem feladata a sárgahasú unka számára alkalmas biotópok fenntartása és megőrzése. Az unka-hibridek A két rokon unkafaj, a vöröshasú unka (Bombina bombina L.) és a sárgahasú unka (Bombina variegata L.) egyedei eredményesen kereszteződnek és termékeny keverékutódokat, hibrideket hoznak létre. Hegységünk területén a két faj elterjedési területe néhol fedi egymást, ezért itt elég gyakran fellelhetők a mindkét fajra utaló morfológiai bélyegeket viselő egyedek. A Bakony unka-hibridjeivel SIPOS (1986) foglalkozott. A Bakonyi Természettudományi Múzeum herpetológiai gyűjteményét átvizsgálva, 13 lelőhelyről származó, 41 hibridpéldányt talált, amelyek külső alaktani bélyegeik alapján, nagyobbrészt a Bombina bombinához, kisebb számban a Bombina variegatához állnak közelebb. A hibridek létezéséről, kialakulásuk okairól és folyamatáról mintegy száz év óta folynak a viták. Héron-Royer a két fajjal eredményesen végzett keresztezési kísérleteket 1891-ben. Méhely Lajos, 1892-ben kimutatta a hibridek szabadban való előfordulását. Mertens 1928-ban állatföldrajzi szempontból világította meg a hibridek létrejöttének okait. Stugren 1959-ben nagyszámú állat testméretei alapján variációs-csoportok felállításával vizsgálta a korcsok létrejöttét. A hibridek kialakulása földtörténeti és állatföldrajzi ismereteinkre alapozva, röviden a következőképpen vázolható. Az unka nemzetség (Bombina) őse a jégkorszak előtti időszakban (valószínűleg a pliocénben) Európa alföldjein élt. A negyedkor kezdetén, a sarki klíma délfelé húzódása következtében, Észak- és KözépEurópa nagy területeit jégtakaró borította, amely a Bombina nemzetség elterjedési területét egy nyugati és egy keleti részre osztotta. A két táj unka népessége hosszú időn át elkülönülve élt. Ezalatt, különböző ökológiai hatásokra, nyugaton a dombvidékeken és a középhegységekben kialakult egy hegyvidéki faj, a mai sárgahasú unka, keleten pedig egy síksági species, a mai vöröshasú unka. A hosszú ideig tartó elkülönülés alatt megnövekedett a két faj morfológiai különbsége, de fiziológiai differenciálódásuk csekély maradt, ezért képesek egymással kereszteződni, termékeny utódokat létrehozni. 6. Pelobates fuscus LAURENTI - Barna ásóbéka Testhossza: 55-60 mm Lelőhelyei: Fenyőfő, halastó: 1967.08.01., M,- 1977.06.06., M-MO - Keszthely: 1951.08.12., K Kis-tó (Pécsely): 1978.03.26., I; Kővágóörs, tocsogó lakott területen: 1980,1; Nagyvázsony, halastó: 1985. 04.23., P; Torma-rét (Nagyvázsony), felhagyott bazaltbánya aknája: 1973.09.29., M-MO-T; 1980.06.07., M-Puskás L.-T - Vindornyaszőlős, bagoly köpetből, 1973, (MARIÁN M.-MARIÁN O. 1973) (17. ábra). A barna ásóbéka eurázsiai származású, közép-európai faunaelem, amely az Aral-tótól a Kaspi- és Feketetengerektől északra fekvő steppékről került Európába és GISLÉN (1935-1938) szerint napjaink előtt mintegy 9000 évvel Svédországig eljutott. Leginkább Közép- és Kelet-Európa sík vidékein él. Dél-Svédországtól az Alpokig, Észak-Olaszországig és Bulgáriáig, Északkelet-Franciaországtól Kazahsztánig húzódik elterjedési területe (17. ábra). Elsősorban a laza, homokos, löszös élőhelyeket részesíti előnyben, de a kultúrterületek agyagos, vagy mocsaras földjein, vagy a ritkás erdőségekben is megtalálható. A sűrű erdőket és a sziklás talajt kerüli, de - ritka kivételként — itt is előfordul. Magyarországon is a síkságok laza talajának lakója. Kivételesen azonban hegyvidékeinken is él. Mint ezt pilis-hegységi (SZABÓ, 1956) és bakony-hegységi előkerülése bizonyítja. A Balaton-felvidéken - a tengerszint felett kb. 300 m magasan, mészkőn és dolomiton, kötött talajon kialakult vizekből - gyűjtötte lárváit Uosvay Gy. (ILOSVAY 1986). Kutatási területünkön, amint ezt a lelőhelytérkép mutatja (17. ábra), a Bakonyt környező peremtájakon, és kis számban, találtuk. A kimutatottaknál valószínűleg több lelőhelye létezik vidékünkön,