Keve András, Sági Károly Jenő: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 7. - Keszthely és környékének madárvilága (Veszprém, 1970)
Összefoglalás
„eredetinek" nevezhetjük, összevetve a századok előtti helyzettel. Ezek a területek, rétségek, tavasszal elég magas vízállással és benne elszórt rekettyebokrokkal rendelkeznek. Szólnunk kell néhány szót a partról is. Keve vizsgálatának kezdetén (1946) még a nádasok közt sok felé akadtak fövenyes részek. Főként 1960 után ezekből alig maradt meg egy-kettő. A többi eliszaposodott a Keszthelyi-öböl feltöltődésével kapcsolatban, és ahol az iszap lett az úr, azt rövidesen követte az elnádasodás. Ez kedvezett a mocsárlakó madárfajoknak, de megfosztotta a parti madarakat a pihenő és táplálkozó hely lehetőségétől. Területünk remízeiben ment végbe aránylag a legkevesebb változás. Keszthely és Fenékpuszta között még több ponton hosszan elhúzódva találkozhatunk velük, bár a Középmalmi-égerest jórészt kivágták, részben az új csatorna építésekor, részben a lápgazdaság terjeszkedésévei. Még néha a földrajzi pontokat is nehéz meghatározni, pl. a „közép malom" már nem állott 1946-ban sem, az „alsó v. Pruska-malom" ekkor még működött, azonban 1967-ben ennek is csak részben lehetett romjait megtalálni. A fenékpusztai szilfást 1946-ban vágták ki, kb. 200 igen öreg, több száz éves fából álló ritkás liget erdő volt, főként szil. Néhány fa ugyan maradt mutatóban, azonban ezeket is később elvitte a szilfavész, az utolsó két parti öreg szil 1967-ben pusztult el. Viszont ennek a ligetnek a helyén létesült először egy kender-telep, később len-telep. Mindkét növény elszóródó olajos magva télen a pinty-félék ezreinek nyújt táplálékot, úgyhogy ezek a fajok idetömörülnek. A régi híres gólya-telepnek azonban alig akad hírmondója. A díszfák közül ki kell emelni a városban gyakran ültetett japánakác és tiszafákat, melyek sok madárnak nyújtanak bogyó-táplálékot a gyakori parazita növény, a fagyöngy mellett. Az utóbbi búvó helyet is, és ebből a szempontból a bálvány-fák különösen a balkáni gerlének kedveznek. A városi házak falaira futtatott vadszőlőre télen rengeteg seregély, rigó, csonttollú stb. látogat. A Festetics-Mauzóleum körül ültetett fenyves arborétum madártani jelentősége a vonulási időben domborodik ki. A város jellegzetes madarai közül megemlítjük a gólyát, mely egy párban — kisebb megszakításokkal — évtizedek óta fészkel a gyár kéményen. 1936-ban jelenik meg Keszthelyen a balkáni gerle (LOVASSY), mely azóta hihetetlenül elszaporodott. Ugyancsak gyakorivá vált az 1949-ben megtelepedett balkáni fakopáncs, mely a gyér nagy fakopáncsállományt kiszorította, bár a parkban kettőjük arányszáma újabban ingadozik. A fecskék közül a városban legelterjedtebb a molnárfecske, a füsti fecske inkább a városszéli istállókba rakja fészkét. Magasabb épületek állandó lakója a csóka, olykor a vörös vércse költ ezekben. A parkok odvas fáiban szép számmal fészkel a csóka. A széncinege odvas fákban és kihelyezett mesterséges odúkban költ, olykor levélszekrényekbe és hasonlókba rak fészket. Jellemzik még Keszthelyt a házi rozsdafarkú és a csicsőrke. A szántóföldek és fasorok madarai inkább síkföldi jelleget kölcsönöznek a vidéknek. Bíbicek még ma is felkeresik a lápgazdaság szántóit, a vetésekben a fürjet hallhatjuk. Megemlíthetők a gerle, a mezei pacsirta, a kis őrgébics és a sordély. Az utak mentén és a város szélén a búbos pacsirta gyakori.
