Keve András, Sági Károly Jenő: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 7. - Keszthely és környékének madárvilága (Veszprém, 1970)

Összefoglalás

A remizek eredetileg a fácán-tenyésztés céljait szolgálták, ma a vadászattól függően elég jó fácán-állománnyal rendelkeznek. Fészkel bennük a kaba, a vörösvércse, a szarka, az őszapó, a barátcinege, az erdőszéleken pedig a tövisszúró gébics, a citromsármány és cigánycsuk érdemel említést. Énekes rigó és csilp-csalp gyakori madarai a remiznek. Az égeresekben pedig a berki tücsök madár a legjellegzetesebb faj. A berek madárvilágának különleges érdekessége, hogy összetétele egyezik az ún. „postglaciális reliktumterületekével", mint amilyenek a Hanság vagy Ócsa stb., és pedig itt él a túzok, a hamvas rétihéja, a haris, a bíbic, a nagy póling, a piroslábú cankó, a mezei pacsirta, a rozsdás csuk, a réti tücsökmadár, a sárgabillegető stb. Mindezek a fajok még tartják egyre fogyatkozó állományukat, a víztelenítést leghamarabb megérezte a nagy goda, mely faj utoljára 1949-ben fészkelt itt megfigyeléseink szerint. Néha költ ezen a területen a réti fülesbagoly. A Fenékpuszta melletti ligeterdőről csak mint a múlt emlékéről beszélhetünk. Jellemezte a nagy gólya-telep, melynek utolsó párjai a Keszthely irányába vivő fenyő-fasor fáira telepedtek át, 1933-ban vizsgálta ezt a ligetet STEINFATT (1934) és 28 költő fajt állapított meg, ezek közül jellegzetesek voltak a kék galamb, a szalakóta, a búbos banka, a sárgarigó, de fő nevezetessége volt, hogy Steinfatt mindkét fakusz-fajt megtalálta benne. Még megemlíthető, hogy hol az épületek padlásain, hol a fészerekben, hol az odvas fákban a kuvik is fészkel itt, bár fészkelését a padlásablakok elzárása igen megnehezítette. A partról szólva különösen a nádi tücsökmadarat, a sitkét, a nádirigót, a pocgémet említhetjük meg, olykor a parti fűzeken a függő cinege fészkel. Tőkésréce és szárcsa fészkeléséről csak olyan években lehet szó, amikor télen nem aratták le teljesen a nádat, mert különben fürdőzők, horgászok és kirándulók a partot állandóan zaklatják. Ennek ellenére a Kisbalaton felől sok madár jár ide költési időben táplálkozni (gémek, kanalas gém, kárókatona), sőt láttunk már fiait vezető nyári ludakat, de ezek valószínűleg nem itt költöttek. A vonulási időben a város és környéke felett folyó olykor igen erős liba-húzásokat kell megemlíteni, amikor a Sármellék alóli földekről vagy még távolabbról a Balatonra húznak be inni vagy éjszakázni a libák, onnan pedig vissza a táplálkozási területre. A múlt században a vetési lúd uralkodott. LOVASSY (1925), KELLER (1929) stb., említik már a nagy lilik gyakoriságát. Még 1946-ban így állt a helyzet, de 1965 óta úgy látszik, ha talán ideiglenesen is, az arány ismét a vetési lúd javára billen. A vízimadarakkal mint említettük más helyen akarunk foglalkozni, hiszen sok alig érinti a szárazat. Ugyanígy állunk a legtöbb gémmel, bár ezek szívesen halásznak a berek csatornáiban. A parti madarak közül a partilile, havasi és kis partfutó, pettyes lile, billegető cankó, szürke cankó meglehetősen rendszeresen jelentek meg, főként az őszi vonuláson, míg megfelelő partot találtak. A fenyőfákon rendszeresen megjelenik szeptember és március között a fenyves cinege — egy ízben fészkelt a mauzóleum körül (1964). A fagyöngy csomókon a léprigó október—március közt mindig megtalálható, a réteken pedig olykor százas csapatokban a fenyőrigó. A tavaszi és őszi vonuláson néha igen nagy csapatokban mutatkozik a réti pityer, a Balaton parton, a csa-