H. dr. Harmat Beáta szerk.: Ráktanya tanösvény vezetőfüzet (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 2008)

A TANÖSVÉNY - 11. megálló: Bükkös

Az odúlakó fajokon kívül természetesen mások is fészkelnek itt. A rovarevők mel­lett számos magevő pintyféle is él ezekben a szálerdőkben. Leggyakoribb fajuk az erdei pinty (Fringilla coelebs). Hímjeinek hangos énekétől sokszor már kora tavasztól visszhangzik az erdő. Viszonylag gazdagnak mondhatjuk a bükkösök emlősfaunáját is. A cic­kányfélék közül itt inkább a hűvösebb, nedvesebb klímát kedvelő erdei eickánv (Sorex araneus) fordul elő. Gyakori, általánosan elterjedt kisemlősünk, akár csak a sárganyakú erdeiegér (Apodemus flavicollis). A nagyvadak közül ezekben a bükkösökben is találkozhatunk a gímszarvassal (Cervus elaphus) és a vaddisznóval (Sus serofa). Mindkettő kijár táplálkozni a gyepterületekre és a szántóföldekre is. A Magas-Bakonyban értékes gímszarvas­állomány található, számos aranyérmes bika került itt terítékre. Szeptemberben a tanyán is gyakran hallani a szarvasbőgést. Az erdőszéli bozótosok egyik gyakori növénye a szeder. A növény és termése több állatot is vonz. Rovarlátogatói közül két címerespoloskát említhetünk meg, melyek a bogyókat bűzmirigyük váladékával szennyezve ehetetlenné teszik. Ezek a bogyómászó poloska (Dolycoris baccarum) és a gyümölcspoloska (Carpocoris pudicus). A lomha röptű csüngőlepkéket erdei tisztásokon, erdőszéleken gyakran láthatjuk. Szárnyuk alapszíne fémes kék, zöld vagy fekete, rajta különböző színű foltok lehetnek. Egyik szép képviselőjük a változékony csüngőlepke (Zygaena ephialtes). Hozzá hasonló faj a boszorkánylepkének is nevezett fehérpettyes ál­csüngőlepke (Amata phegea). Fekete szárnya fehér pettyekkel tarkított, potrohán pedig széles sárga sáv van, gyakran üldögél virágokon. Ha továbbmegyünk, egy idő után a murvás út aszfaltúiba torkollik. Itt jobbra fordulunk, de kb. 30 m megtétele után ismét fóldútra váltunk. Ennek mentén fiatal, korábban felújított erdőket találunk. Mielőtt elérjük a Törkő-sziklákat, az út jobb­oldalán egykori gödrök nyomait, az avar alól kibukkanó hamuszerű foltokat látunk. Az egyik gödör falára tapadt megdermedt zöldesszürke salak mutatja, hogy egyko­ri üveghuta területén járunk. Az üveghomok megolvasztásához jelentős mennyiségű hőre volt szükség, ezért azokat olyan helyeken építették fel, ahol jelentős meny­nyiségű fa állt rendelkezésre. Az üveghuták mellett a faszén- és mészégetés, vala­mint az üveggyártáshoz is használt kálihamu (hamuzsír) előállítása is nagymennyi­ségű fát igényelt. Utóbbi kinyerése a következőképpen történt: az erdőben álló idős odvas fák odújába izzó taplót dugtak. A fa kigyulladt, leégett, s a néhány nap múlva visszatérő ember összegyűjtötte a hamut, s eladta. Erdős hegységeinkben — így a Bakonyban is — gyakran találkozunk a Hamuház földrajzi névvel, ami arra utal, hogy az átvevő itt vette át az összegyűjtött hamuzsírt.

Next

/
Thumbnails
Contents