H. dr. Harmat Beáta szerk.: Ráktanya tanösvény vezetőfüzet (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 2008)

A TANÖSVÉNY - 5. megálló: Kőszorosi-eresz

(Strix aluco) a leggyakoribb faj, mely többnyire odvas fákban fészkel. Az utóbbi harminc év során a területre betelepült egyik érdekesség, a holló (Corvus corax) hangját sokszor hallani a környéken. Nagyritkán előfordul a környéken a háborítatlan erdőségeket kedvelő fekete gólva (Cicoma nigra). A bükkösökhöz kötődő kék galamb (Columba oenas) viszonylag gyakori. A fakopáncsoknak több faja is él itt. Különösen a fekete harkály (Dryocopus martius), a közép fakopáncs (Dendrocopos medius) és a hamvas küllő (Picus canus) érdemel említést. A felsoroltakon kívül számos apróbb madár is él a környező erdőkben, szinte mindegyik védett. A sziklás szurdokvölgyek embertől kevésbé háborgatott bükkösei számtalan búvóhelyet nyújtanak a macskafélék ritkán megpillantható képviselőjének, a vadmacskán ak (Felis si Ives tris). Gyakoriságáról — részben a házimacskával történő gyakori összetévesztése, részben kereszteződött egyedei miatt — pontos adataink nincsenek. 5. megálló: Kőszorosi-eresz Az Öregfolyás völgyének e legszűkebb, legregényesebb szakaszán meredek sziklás oldalakban, sziklafalakban tárul elénk a már többször látott Zirci Mészkő szinte teljes rétegsora. A tömör, vastagpados kőzetben egy vékony, laza, könnyen szétfagyó, mészkőgumós réteg látható. Ennek mentén szakadtak le a repedésekkel, kőzetrésekkel átjárt, alámosott mészkőrétegek, míg a fölötte települő tömör, erősebb mészkő ereszként nyúlik ki. A leomlott darabokat a víz apránként elhordta, s most állva is elférünk az eresz alatt. A meder itt többnyire száraz, jól látszanak a mészkő vastag rétegei (padjai), bennük az ismerős kagylókkal. Megtaláljuk őket a sziklaeresz alatt is, de ha a közelben, ahol nem olyan meredek a hegyoldal, fölmászunk, azt tapasztaljuk, hogy a kagylók néhány m-rel az eresz szintje fölött fokozatosan eltűnnek. Ez azt jelzi, hogy az egykori tenger fokozatosan mélyebb lett, a sekélyebb vízhez szokott állatok nem tudtak már megélni benne. Érdemes megfigyelni, hogy a mészkőpadok felszíne erősen lejt, pedig eredetileg nagyjából vízszintes volt. Ha van kéznél laptájoló, s rövidebb szegélyét úgy tesszük a kőzetfelszínre, hogy vízszintesen álljon, az irányéi a legerősebb lejtés szaknyelven a dőlés — irányába, nagyjából kelet felé fog mutatni. Az erős dőlést pedig az okozza, hogy a tektonikai (hegységképző) erők a mészkőrögöt kibillentették eredeti helyzetéből. S ha elgondoljuk, hogy itt a völgyfenéken ugyanazon a kőzeten állunk, amelyet két helyen is láttunk fenn a hegyoldalban, s az agyagnak