Bauer Norbert, Barna János: Dorog és Esztergom környékének növényvilága (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 1999)

Botanikai kirándulások - Területünk főbb növénytársulásai

gulare, S. acre) és extrém szárazságtűrő fajokat, mint az ékes sasvirág (Xeranthemum annuum) és a naprózsa (Fumana procumbens) figyelhetünk meg itt. Magasabb hegyeink tetejére felérve többnyire zárt erdőket találunk. Ha beljebb megyünk és az északi lejtőkön nézünk körül, az eddig tapasztalttól teljesen eltérő kép tárul elénk. Hűvösebb, nedvesebb völgyekben járva, hegyeink északi lejtőin és a magasabb hegytetőkön sűrű, sötét erdőket találunk. Ez az országos viszonylatban és területünkön is az egyik legjobban elterjedt erdőtársulás a gyertyános-kocsánytalán tölgyes (Querco petraeae-Carpinetum). Kettős lombkoronaszintjéből adódóan e sűrű erdő csak lombfakadás előtt enged az aljnövényzetnek elegendő fénymennyiséget. Legmagasabbra a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) nő a lombkoronaszintben. A sima, csíkos kérgéről jól felismerhető gyertyán (Carpinus betulus) az alsó, sűrűn záródó lombkoronaszint fő alkotója. Az erdő jellegzetes karakterfaja a madárcseresznye (Cerasus avium), de sokszor más fafajok elegyedése is jellemző. Ilyen például a magas kőris (Fraxinus excelsior), a mezei juhar (Acer campestre) és a barkóca berkenye (Sorbus torminalis). A kora tavaszi virágszőnyeget a hagymás-gumós növények tömeges virágzásának köszönhetjük. Elsőként jelenik meg a hóvirág (Galanthus nivalis), majd hamarosan követi az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), a salátaboglárka (Ficaria verna), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), s a nedvesebb részeken jellemző törékeny alig észrevehető pézsmaboglár (Adoxa moschatellina). A kevésbé zárt részeken fűfélék is előfordulhatnak nagyobb tömegben. Ilyenek az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora) és a szárazabb részeken a - cseres tölgyesekre is jellemző - ligeti perje (Poa nemoralis). Az árnyas erdő néhány mutatós orchideafajnak is otthont ad: leggyakoribbnak a főként gyertyán és mogyoró gyökerén élősködő madárfészek (Neottia nidus-avis) és madársisak fajok (Cephalanthera rubra, C. damasonium) mondhatók, de ritkábban más orchideákat is találhatunk. Igazán szép és jellegzetes gyertyános tölgyesek csak kevés helyen ismeretesek. Sokszor a fák elegyaránya - a helytelen kezelés miatt - nagymértékben eltér a természetestől (elgyertyánosodott, elkőrisesedett erdők). Kőtörmelékes részeken a ritkább bókoló fogasírrel (Dentaria enneaphyllos) és az erdei szélfűvel (Mercurialis perennis) is találkozunk. Utóbbi növény a törmeléklejtő-erdő (Mercuriali-Tilietum) egyik karakterfaja. Ez a növénytársulás ott váltja fel a gyertyánostölgyeseket, ahol az igényesebb tölgy már nem képes megélni. Meredek, sziklás, északias lejtőkön a szél által jól terjedő magvakkal és repítőkészülékes terméssel rendelkező fafajok képesek megtelepedni. Ilyenek a platánlevelű juhar (Acer platanoides), a nagy- és kislevelű hárs (Tilia platyphyllos, Tilia cordata) és a magas kőris (Fraxinus excelsior). A cserjeszint itt változatos, a fényben gazdagabb részeken akár sűrű mogyoró (Corylus avellana), húsos som (Cornus mas) és fekete bodza (Sambucus nigra) által uralt cserjés részek is kialakulhatnak, míg a zártabb részeken - a gyertyános-tölgyeshez hasonlóan - alig találunk cserjeszintet. Ritkább cserje a jellegzetes termésű mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata). A sziklák közt gyakran megbújik a piciny rózsaszín virágú fényes gólyaorr (Geranium lucidum) és a máshonnan gyomként ismert vérehulló fecskefű (Chelidonium május). Nem ritkán apró páfrányokat - például aranyos fodorkát (Asplenium trichomanes) vagy hólyagpáfrányt (Cystopteris fragilis) - láthatunk a sziklák repedéseiben. Ezeket a részeket