Bauer Norbert, Barna János: Dorog és Esztergom környékének növényvilága (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 1999)

Botanikai kirándulások - Területünk főbb növénytársulásai

szi hérics (Adonis vernalis), a leány- és a fekete kökörcsin (Pulsatilla grandis, Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) és helyenként a homoki nőszirom (Iris arenaria) is megjelenik. E pompás virággazdag társulás ad otthont az egyre ritkuló homoki szalmagyopárnak (Helichrysum arenarium), az elegáns piros kígyószisznek (Echium russicum) és sok más homokot kedvelő növénynek. E növénytársulás leromlottabb változataként fogható fel a homoki legelő (Potentillo arenariae-Festucetum pseudovinae). Itt már csökken a termőhelyérzékeny ritka fajok száma és egyre több zavarástűrő természetes gyomnövény jelenik meg. Gyakori a közönséges tarackbúza (Agropyron repens) és a bókoló bogáncs (Carduus nutans) nagymérvű elszaporodása. A tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) uralta gyepfoltok, melyek kiirtott száraz erdők helyén a legjellemzőbbek, igen fajgazdagok s a lejtősztyeppekhez hasonlóan sok védett növényfajt rejtegetnek. A Gete lábánál kisebb, többnyire degradált löszpusztagyepek (Salvio-Festucetum rupicolae) is tanulmányozhatók. Ezek az alföldi gyepeknél szegényesebbek, a zárt homoki gyepekkel sok közös fajuk van. A legfontosabb gyepképző füvek a csenkeszek (Festuca rupicola, Festuca pseudovina), de gyakori a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) is. Legjellemzőbb lösznövényei közül a taréjos búzafű (Agropyron pectinatum), a kései pitypang (Taraxacum serotinum) és a ligeti zsálya (Salvia nemorosa) említhető. E helyen kell szólnunk arról a jellemző folyamatról, mely az ilyen és más gyepek kezeletlenségéből fakad; ez a gyepes területek cserjésedése. A kezelés (kaszálás, legeltetés stb.) felhagyása utáni években, évtizedekben a körülmények kedvezővé válnak fásszárú növényfajok megtelepedésére. Területünkön e cserjések közül a töviskesnek (Pruno spinosae-Crataegetum) nevezett társulás a legelterjedtebb. Nevében is benne van, hogy legjellemzőbb fajai a kökény (Prunus spinosa) és a galagonya (Crataegus monogyna), valamint különböző gyepűrózsa-kisfajok (Rosa canina agg.). A cserjésedés természetvédelmi szempontból kedvezőtlen folyamat, hiszen a területünkön is értékes fajokat rejtegető gyepek összeszűküléséhez, megsemmisüléséhez vezet. Az erdős hegylábfelszínek és száraz hegytetők gyakori közössége a virágokban rendkívül gazdag, ritkás cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris). E klímazonális növénytársulás lombkoronáját uraló két tölgyfaj - a kocsánytalan- és csertölgy - nagyon könnyen megkülönböztethető a levelek, a terméskupacs és a kéreg alapján. A csertölgy (Quercus cerris) kéregrepedései narancsvörös színűek, terméskupacsa bozontos. A lombkoronaszintbe gyakran elegyednek más szárazságkedvelő fafajok is. Ezek közül a mezei juhar (Acer campestre) a leggyakoribb. A ritkás erdő cserjeszintje gazdag: somfajok, galagonya, rózsa, szeder, fagyai és kecskerágófajok uralják. A gyepszint fejlett, állandóan jelen lévő fajai, a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla) és a ligeti perje (Poa nemoralis). Helyenként gyakori az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflorá). Az erdő pompás virágai még egyes harangvirágfajok (Campanula persicifolia), a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllos) és még sok egyéb faj. Nem ritka egyes védett orchideafajok (Cephalanthera rubra, Platanthera bifolia) jelenléte. Sajnálatos, hogy környékünk cseres-tölgyesei helyén sok helyütt fajszegény, ültetett akácosok találhatók. Az akác pozitív tulajdonságai (jó