H. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 28. (Zirc, 2011)
Fehérvári Bence – Saláta Dénes – Malatinszky Ákos: Hagyományőrző gyümölcsösök az Öreg-Bakony tanyavilágában
A minták elhelyezésére 2009. szeptember 25-én került sor a hűtőben és 2010. március 20án kerültek elvégzésre az eltarthatósági és minősítési elemzések. Az értékelés hatfokozatú skálán történt a minták állapota alapján. 0 pontot kapott az a minta, amely már nem volt meg, mert teljesen megromlott és már eltávolították. 5 pontot az a minta kapott, ahol még mind a három gyümölcs megvolt, méghozzá hibátlan minőségben. A közbülső értékek általában a minták egymáshoz viszonyított állapotán, szubjektív módon alakultak ki. Rosszabb pontszámot kapott az a minta, ahol az összes darab valamilyen mértékben romlott volt. Jobb értékelést azok a minták kaptak, ahol az ép gyümölcsök melletti romlott darabok jól láthatóan, a szedés és szállítás során szerzett sérülések miatt romlottak meg. Az irodalmi források által körvonalazott képet az egykori tanyai lakók, illetve a mostani tulajdonosok elmondása alapján finomítottuk, az interjúkat diktafonon rögzítettük. Az interjúk alapján a tanyai élet szépsége és keménysége mellett a hagyományos gazdálkodás részleteire, valamint a tanyák állapotának leromlását, pusztulását, az egykori színes tanyavilág eltűnését okozó tényezőkre is fény derült. Az intetjük elkészítése és feldolgozása során, valamint a terepi bejárások alkalmával fogalmazódtak meg a terület fenntartáshoz, esetleges rehabilitációjához szükséges javaslatok. Eredmények és megvitatásuk Az Árpád-korban a területet kiterjedt erdőség borította. Szent István itt szervezte meg a legjelentősebb erdőispánságát, amely a várispánságoktól elkülönült gazdaságilag és csak később olvadt be a vármegyerendszerbe. A rengetegben csak a királyi vadászok és erdőóvók (Szentgál), valamint a Szent István által 1018-1020 körül alapított bakonybéli bencés, illetve a III. Béla által 1182-ben alapított zirci ciszterci szerzetesek éltek. Az erdőispánság székhelye a mai Csehbánya területén lévő Hölgykő várában volt (MÉSZÁROS 1984). A középkorban a Bakony szinte áthatolhatatlan volt, csak a szélek felől terjeszkedett lassan a földművelés, illetve az apátságokat összekötő utak mentén alakultak ki településkezdemények, mint például a középkori Akli. A török korban végvidékké váló Bakony teljesen elnéptelenedett. A török kiűzésével, de még inkább a Rákóczi-szabadságharc lezárultával tértek vissza az eredeti birtokosok. A sűrű rengeteg számukra kis értékkel bírt, ezért új erdei haszonvételek felé fordultak, így jelent meg a területen a hamuzsírfőzés és az üveggyártás, valamint a szén- és mészégetés (MÉSZÁROS é. n.). Ezek az iparágak rengeteg fát használtak fel, emiatt megnyílt az út az áthatolhatatlan erdőség feltárására és az alkalmas területek mezőgazdasági müvelés alá vonására. A régi-új tulajdonosok az erdők kiirtására és a faanyag felhasználására megkezdték az erdők benépesítését, ez az elsődleges betelepítés 1710 és 1790 között zajlott. Az új településekre gyakran a szomszédos, már megszilárdult birtokrendszerrel rendelkező falvakból is érkeztek telepesek, bízva a kedvezőbb gazdálkodási lehetőségekben. A heinrichaui apátság telepítette újra németekkel Zircet 1710-ben, de a település csak 1720 körül stabilizálódott. Bakonybélt szintén ekkortájt telepítették újra, de valódi benépesedésével csak 1736-tól számolhatunk (LENKEFI 1996). A környező települések közül a zirci apátság telepítette be Akiipusztát a Zircről kitelepülő németekkel és magyarokkal, akik a majorságban dolgoztak. A környék benépesítésében az újjászerveződő cseszneki Eszterházy uradalom járt az élen, 23 települést népesítettek be, köztük Lókutat (1758) és Pénzeskutat 44
