H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)
TAKÁCS ATTILA: Gánt-Gránás és környékének lepkéi (Lepidoptera)
A Vértes-hegység növénytani szempontból a Dunántúli-középhegység flóravidékének a részét képezi; a Velencei-hegységgel, a Bakonnyal, a Pannonhalmi-dombsággal és a Vasi szigethegyekkel együtt a Vespremiense flórajárást alkotja (FARKAS, 1999). Állatföldrajzi szempontból a Matricum faunakörzet részeként a Pilisicum faunajárásba tartozik. A vizsgált terület alapkőzete a dolomit, amelyhez szorosan kötődnek egyes élőhelyspecialista fajok /obligát dolomit növények és állatok/ (KUN & ITTZÉS, 1995), melyek között magas az endemikus fajok száma. A dolomit alapkőzethez kötődő sajátos vegetáció miatt kialakuló speciális mikroklíma egyúttal több déli faj elterjedésének északi határát is kijelöli (KUN et al., 2005). A Csákvár-Gánt és a Csákberény-Csókakő vonulaton, valamint Vérteskozma közelében legkiterjedtebb, kimagasló természeti értékű dolomitvegetáció a mediterránxeromontán, a sziklagyepi, a lejtősztyepi és a szteppi lepkefajok egyik gyűjtőhelye. A mozaikosan elhelyezkedő élőhelyek közül a sziklagyepek, sziklafüves lejtők különösen gazdagok lepkefajokban, kimagasló az élőhely-specialista lepkefajok száma. Ezen belül is a cserszömörcés karsztbokorerdő tart el különösen sok lepkefajt (BÉNI et al., 1996). A Vértes lepkefaunájának kutatása A Vértes lepkészeti szempontból jelentős gyűjtőhelyei közül elsőként a hegység lábánál fekvő Csákvárt említi a szakirodalom. „A Magyar Birodalom Állatvilága" (ABAFI et al. 1900) szerzőinek Pauliny Béla uradalmi ispán szolgáltatta a gyűjtőhelyre vonatkozó adatokat. Ulbrich 1902-ben közölt faunisztikai adatokat Fejér- és Komárom-megyéből, listáján 220 macrolepidoptera, illetve 47 microlepidoptera faj szerepelt (ULBRICH 1902). A „Magyarország lepkéi" című kötet 1907-ben látott napvilágot Abafi-Aigner Lajos tollából, mellyel az elsődleges cél egy magyar nyelvű lepkészeti szakkönyv megjelentetése volt (ABAFI-AIGNER, 1907; reprint 2000 - szerk. BÁLINT Zsolt). Az egyes fajok elterjedésére vonatkozó adatok azonban csak általánosságban szerepelnek a könyvben, így az elsősorban csak a határozásban nyújtott segítséget. Ezt követően mintegy ötven éven át nem született hazánk nagylepkéiről szóló összefoglaló mű. Kovács Lajos 1953-ban adta közre „A magyarországi nagylepkék és elterjedésük I." című művét, amelyben a Természettudományi Múzeum és a kortárs lepkészek lelőhelyadatai alapján feldolgozta és revideálta a magyar nagylepke-faunát, egyben indokolta egyes fajok hazánk faunalistájából való törlését. Ugyancsak a Rovartani Közlemények hasábjain jelent meg 1956-ban „A magyarországi nagylepkék és elterjedésük II." dolgozata, amelyben új lelőhelyekről és faunánkra új fajokról ad hírt, de a Vértesből mindkét munkájában csak Csákvár neve szerepel gyűjtőhelyként (KOVÁCS 1953, 1956). A növényvédelmi fénycsapda-hálózat kiépítése 1952-ben kezdődött el, Jermy Tibor kezdeményezésére. A kezdeti évek nehézségeinek leküzdése után viszont bebizonyosodott, hogy a fénycsapda nagy jelentőséggel bír tudományos és gyakorlati szempontból egyaránt. Az erdővédelmi hálózat kiépítése 1961-ben kezdődött, az erdészeti fénycsapdák Tallós Pál és Szontagh Pál által meghatározott helyeken történő felállításával. Várgesztesen a mai napig is üzemelő fénycsapdát az elsők között telepítették, már a hálózat működésének második évében. A bagolylepkék (Noctuidae) családjába tartozó, ma fokozott védettséget élvező magyar őszi fésűsbagoly (Asteroscopus syriaca ssp. decipulae) fajt a várgesztesi, illetve a makkoshotykai fénycsapdák anyagából Kovács Lajos, a Természettudományi Múzeum munkatársa írta le, akkor még önálló fajként (KOVÁCS 1966).
