H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

A sertés A Bakony leghíresebb vagy éppen leghírhedtebb tájfajtája volt a bakonyi sertés, amit extenzív módon, szabadon, egész évben az erdőn tartottak. A bakonyi sertés nyúlánk testalkatú, rőtfekete vagy szürkésfekete, oldalt meredő szőrű fajta, messzire elhajtható, természete igen vad, inkább vaddisznóra emlékeztető, ezért érthető, hogy a bakonyi kondások legfontosabb szerszáma a hosszúnyelű fejsze vagy balta volt. Természetéből adódóan soha nem hajtották szilárd aljzatú ólba, csupán gallyakból összeállított hálást építettek neki, egyébként elegendő menedék volt számára a mélyebb területek cserjés-bokros részei, ezt az ellenállóságot az állományok felhígulása, felhígítása (főleg mangalicával) folyamatosan csökkentette. Hajlamos volt az elvadulásra, olyannyira, hogy sokszor úgy kellett lelőni, mert nem lehetett lefogni (HEGYI 1978). Leírások alapján szalonnája igen ízletes, ezért nagyon kedvelt és keresett fajta volt Bécs piacain, ahol bagun néven ismerték (HANKÓ 1954). Egyes nyelvészek szerint az angol bacon szó is a bakonyi névből származtatható. Szentgál környékén úgy mondták, hogy a régi disznófajta „sovány, nagy sörtéjú, jó futó, vad természetű állat volt, idegen ember nemigen kerülgethette a sereget, kutyával sem lehetett odamenni, még a farkast is megölte" (VAJKAI 1959). Bakonyi állománya teljesen eltűnt, illetve felhígult a mangalica fajtában, amelynek legalább akkora jelentősége volt, mint a bakonyinak. A magyar mangalicát a déli, a Balkán irányból érkezett sumádiai (szumadia) és két ősi tájfajtánk, a bakonyi és a szalontai sertés keresztezéséből, hazánk területén tenyésztették ki. Négy színváltozatát tartották nyilván, a szőkét, a feketét, a fecskehasút és a vadast. Alkatuk kerekded, széles hátú és gömbölyded hasú, szőrzetük finom szálú és göndör (http). A teljesen rideg tartásra kevésbé alkalmas, mint a régi tájfajták, azonban a kondáztatást viszonylag jól tűri, továbbá megmaradtak az ősi ösztönei is, hiszen a konda agresszívan védi a malacait akár kutyák, akár betolakodók ellen. Meg kell említenünk egy mozzanatot a sertéstartásból, amely nagyon szilárdan maradt meg minden adatközlőnk emlékezetében, illetve az írásos forrásokban is. Amikor az anyaállatok lefialtak, a gazdák kísérték a jószágot, a következőképpen: „Akinek voltak anyadisznói, amikor megellett egy vagy másfél hétig utána hajtotta, hogy megszokták a malacok, akkorra már együtt mentek ki. Meg el is mentek délután értük"(PACHER ex verb.). Az idézettekből is jól látható, hogy milyen élénken és részletgazdagon él a kép a hetven éves adatközlőnkben. Megemlítendő még, hogy a sertéstartásban a már említett makkoltatáson kívül nagyon fontosak voltak az ún. túrtáplegelők. A sertésnek az avarban, erdei fűben megbújó egerek, rovarok, férgek és gombák is fontos táplálékai. Megemlítendő, hogy a túllegeltetés viszont a sertés esetében is, ahogyan az összes többi állatfajnál, lerontja a termőréteget és erős kopárosodást eredményez. A kiskérődzők A kiskérődzőket, tehát a juhot és a kecskét együtt tárgyaljuk, hiszen olykor még vegyes állományban is legeltették őket, de javarészt kisebb arányban tartva a kecskéket. A kiterjedt kiskérődző-tartás inkább a szláv, illetve a szlávokkal betelepített területeken volt kezdetben jellemző, szemben a magyarság nagyállattartó szokásaival. Ajuhászatot alapvetően meghatározta a XVII. század második felében meginduló birkatenyésztés, amelynek során az egykori „magyar juhfajta" teljes mértékben lecserélődött leginkább merinóra vagy egyéb elektorális fajtákra HEGYI (1978). A régi magyar fajtát meglepő módon ugyancsak ridegen tartották, akár a disznókat, sőt olykor még makkal is takarmányozták. A fellendülő merinójuhászatnak köszönhetően azonban megtörtént a fajtaváltás és volt idő, amikor több tízezerre rúgott a jószágok száma és a pásztorok külön kasztot képviseltek a cselédségen belül. A Bakony erdei legelői olykor vonzóbbak voltak legeltetés szempontjából, nem is be-