H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

szelve a fák friss hajtásai, illetve a zsenge erdei magoncok jelentette táplálékbázisról. A Bakony legnagyobb birkanyájait a gróf Károlyiak tartották, amelyeket távol a székhelytől, Fehérvárcsurgótól, fent az Északkeleti-Bakonyban legeltették. A Nádasdyaknak Nádasdladányon, a Zichyeknek Palota és Nagyvázsony környékén, az Esterházyaknak Réde környékén voltak hatalmas nyájai. A nagyobb mérvű birkatartás a nagyobb uradalmakhoz, illetve a vagyonosabb gazdákhoz volt köthető, míg a kecskét, bár sokan nem kedvelték, gyakran tartotta a szegény ember is, hiszen igénytelen állat. Sőt, a szentgáli határt olykor 150-200 állatból álló kecske"fóka" járta (VAJKAI 1959). A kecske legelési szokásairól meg kell jegyezni, hogy kevéssé szelektív, így az erdőre nézve a legkártékonyabb állat. A Bakony egyébként állandó áthajtó-, pihenő- és hizlalóhelye volt a Sopron, Bécs, Pozsony és más nagyvárosok piacaira déli és délkeleti országokból hajtott csordáknak, kondáknak és nyájaknak. Fényes 1836-ban 150 ezer sertés teleltetéséről és makkon való hizlalásáról tudósít, melynek jelentős része Szlavóniából és Törökországból tartott az előbb említett városok piacaira (VAJKAI i.m.). Mint látható, a hagyományos állattartás jóval sokszínűbb és „romantikusabb" volt, mint azt a ma embere gondolná, ahogy az is elképzelhetetlennek látszik olykor, hogy az erdőben legeltettek vagy akár voltak átmeneti élőhelyek legelők és erdők között (TAGÁNYI 1896). Ezért is érezzük fontosnak megemlíteni, hogy a hajdani állattartásban az erdei legeltetésen kívül jelentős szerep jutott több, mára letűnt, majdhogynem feledésbe merült területhasználati módnak. Ilyenek voltak a legelőerdők és fás legelők, amelyek igen elterjedtek és jellemzőek voltak a Bakonyban ugyanúgy, ahogy dombságainkban és hegységeinkben általánosan. Fás legelők és legelőerdők A jelenlegi törvényi szabályozás tiltja az erdőkben való legeltetést, természetesen joggal, hiszen az állatok által okozott kár nagyon jelentős lehetne és volt is olykor, azonban nem mindig volt ez így. Voltak olyan közönséges erdők, amelyekben legeltettek, sőt voltak olyan erdők is, amelyeket legeltetési szándékkal telepítettek és igyekeztek fenntartani, továbbá voltak olyan erdők is, amelyeket a túllegeltetés és az állandó taposás annyira lerontott, hogy tulajdonképpen már nem is voltak nevezhetőek erdőknek. Ebbe az áthallásokkal és tisztázatlan terminológiával terhelt, azonban kevéssé kutatott, mindazonáltal nagyon érdekes és sokszínű témába igyekszünk bepillantást nyújtani a teljesség igénye nélkül. Fás legelők és legelőerdők az elmúlt 200 évben A már sokat emlegetett hajdani területhasználatok megértéséhez szükséges az egyes korok fás legelő és legelőerdő definícióinak érintőleges áttekintése, amelyet OROSZI (1995,2005) foglalt össze komplex formában. Az egykori meghatározások ismerete azért is fontos, mert így kiküszöbölhetőek a területhasználattal, annak jogosságával, illetve aktualitásával kapcsolatos félreértések. Annak ellenére, hogy jelen írásban nem kívánunk foglalkozni a hazai erdőhasználat és erdőgazdálkodás történetével, dióhéjban meg kell jegyezni néhány alapvető ismérvet. A legelőerdők és fás legelők kutatása során egészen a XVII-XVIII. századig kell visszatekintenünk, amikor is az addig rendezetlen erdőhasználatban változás állt be, ugyanis megjelent az igény a rendszeres és tudatos erdőgazdálkodás megalapozása iránt, hiszen a földesúri és egyházi erdők nagy része még a XVII. században is szabályozatlan volt, melynek következtében az erdők állapota fokozott ütemben romlott. A több uras falvakban a földbirtokosok közbirtokosságban, úgynevezett compossessoratusban éltek egymással. Közös érdek volt az