H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

makkoltatták, azonban aj uhtartásban is nagy jelentősége volt az erdei takarmányoknak és főként a bükk- és tölgymakknak. 1 kh bükkös makktermése 2-4 q, míg ugyanakkora tölgyesé 35 q makk volt, így a hizlaláshoz sertésenként 4-5 kh erdő makktermése szükségeltetett (BARTHA 2003), amely adat megdöbbentő, ha összevetjük a FÉNYES (1847) által említett évenkénti 150 ezer db Bakonyban teleltetett és makkon hizlalt sertéssel. A Bakony erdeinek és makkos erdeinek értékét bizonyítja a Werbőczytől kölcsönzött példán túl, hogy Szentgálon még 1842-ben is több száz forintért adták bérbe a bükköseik makktermését (HUDI 1998). Az országszerte, így a Bakonyban is jellemző, az állattartáshoz kapcsolódó mellékhaszonvétel volt az erdei alomszedés is, amelynek gyakorlása a lombnyeséshez hasonlóan jelentős károkat okozott az erdőkben. Az alomszedés alkalmával az erdők alját borító növényzetet és avart almozási célokra összegereblyézték és elhordták, megszüntetve ezzel az erdők talajának táp- és szervesanyag-utánpótlását. Az alomszedés a Bakony erdeiben gyakran tiltott tevékenység volt, ahogyan az a pénzeskúti Hudi János és tsai. véderdejének rendszeres gazdasági üzemtervében is olvasható (VeML). Meg kell továbbá említeni, hogy az erdőkben, illetve azok talajában nem csak a lombnyesés és alomszedés okozott kárt, hanem a túl magas állatlétszám általi túrási és taposási károkozás is jelentős szerepet játszott egykori erdeink leromlásában. Az állatállomány A szarvasmarha A szarvasmarhafajták közül a magyar szürke marhának, a pirostarka szimentáli, majd később a bonyhádi marhának volt nagyobb jelentősége a Bakony területén. A szarvasmarha nem tűrte a bakonyi sertésre régen jellemző rideg tartást, de Szent György (április 24.) napjától Szent Mihály (október 29.) napjáig a XX. századig szokás volt kint hálatni a távolabbi legelőkön (HEGYI 1978). Az egyes településeken eshetett máskorra a kihajtás vagy a behajtás, például Pénzeskúton május l-jén hajtottak ki, míg például Szentgálon a behajtás Szent Márton napjára, azaz november 11-ére esett (VAJKAI 1959), azonban ettől érdekesebb maga a legeltetési rend, illetve a rendszer összetettsége. Télen a gazdáknál voltak a marhák a faluban, csak tavasztól őszig hajtották egybe a rideg gulyát. A legeltetésnek rendje volt, mely szerint tavasszal az erdőbe hajtották a jószágot, ahol rügyeken és hajtásokon élt a rideg gulya, ahonnan kaszálás után a kaszálókra került, ahol a sarjút legelte. Ősszel újra az erdőre hajtották a marhákat, így a tarlókra csak a jármos ökröket engedték. Külön jártak a jármos ökör- és a tehéncsordák, melyeket a legeltetés földrajzi helye szerint is megkülönböztettek. Egy-egy ilyen csorda akár 400-500 állatból is állhatott. A csordát egy nagyobb területen egy hétig is tartották, így trágyáztatták (tájnyelven „szárattak") a földet. A rideg gulyákat éjszakázni és delelni visszahajtották az akolhoz, míg az itatás a közeli patakoknál történt (VAJKAI 1943). A tanyákon a legeltetés külön kategóriába esett, mert volt legeltethető terület bőven, kevés volt a jószág és rá lehetett a gyerekekre vagy a cselédségre bízni az állatok felvigyázását. Az adatközlő gyermekkorában még hajtotta a család teheneit legelni a tanyájukról 3 km-re lévő „kinti" tanyájukra. Reggel áthajtották a teheneket, majd délre ólba zárták és hazamentek. Délután visszasétáltak az ólhoz és az esti hazahajtásig legeltették a jószágot (LIEBISCH ex verb.). 1895, tehát a tagosítás után megváltozott a gazdasági rendszer, köszönhetően az erdőtörvényeknek, a szántók térfoglalásának és az erdők pusztulásának. Általánosabb lett a csordák és csürhék mindennapos kihajtása, bár sok helyen egészen az 1940-es évekig fennmaradt a gulyáztatásos marhatartás. A közösben való legeltetés elterjedt volt, azonban a módosabb gazdáknak lehettek saját legelőik, valamint a tanyai lakosság is önállóan legeltetett.