H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 20. (Zirc, 2001-2003)
SZÉL GYŐZŐ – KUTASI CSABA: Tihanyi élőhelyek bogárfaunisztikai vizsgálata
II. A tihanyi bogarászati kutatások előzményei A Tihanyi-félszigeten 1952-ben tájvédelmi körzet létesült, ma pedig része a Balatonfelvidéki Nemzeti Parknak, és 2003-tól az Európa Diplomát is elnyerte. Állatvilágának feltárása az 1930-as és 1940-es években kezdődött, amikor a gyűjtést, illetve a kutatást ENTZ Géza, a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet akkori igazgatója koordinálta. A tihanyi bogárfaunáról szerzett ismereteink alapköveit ebben az időszakban rakta le SZÉKESSY Vilmos 1936ban, illetve 1943-ban publikált munkáiban. SZÉKESSY a 30-as és 40-es években kitartóan gyűjtött a Tihanyi-félsziget területén, ilyen módon (a korábbi adatokat is figyelembe véve) 1943-ban megjelent cikkében csaknem 1000 tihanyi előfordulású bogárfajt sorolt fel. Később, az 1960-as és 1970-es években PAPP Jenő (akkor a Veszprémi Bakonyi Múzeum muzeológusa) állt a bakonyi faunisztikai kutatások élén, és szervezte a feltáró munkálatokat, és nem utolsósorban az eredmények publikálását. Ekkor a Tihanyi-félsziget már nem fő célkitűzése, hanem csak része volt a Bakonyra irányuló kutatási programnak. A második kutatási időszakban számos, egy-egy bogárcsoport vizsgálatára specializálódott kutató (főként amatőrök) tollából jelentek meg a tihanyi bogárfaunát érintő adatközlő cikkek (MEDVEGY 1987; ROZNER 1983, 1984, 1986, 1987, 1988 és 1990; SZALÓKI 1993a és 1993b, valamint TÓTH 1968, 1973a, 1973b, 1973c, 1979 és 1980). A Tihanyi-félsziget bogárfaunájáról ezért viszonylag sok adattal rendelkezünk, de az adatok egy része régi keletű, másrészt az említett munkákban gyakran nem találunk pontos lelőhely- és élőhelyadatokat a megadott bogárfajokról. A korábban kimutatott, de általunk nem gyűjtött ritka bogárfajok Faunisztikai érdekességként elsőként említhető a balatoni hínárbogár (Macroplea mutica balatonica), melyet csak Balatonkeneséről és Tihanybol ismerünk. Szerepel a Magyarországi Vörös Könyvben. Tápnövénye a balatoni süllőhínár (Myriophyllum pectinatum). E bogarat az 1930-as és 1940-es években gyűjtötték, azóta nem került elő. Az aknásfutrinka (Osimus ammophilus) (védett, vörös könyves) a homokpuszták és száraz sziklagyepek ritka faja, mindössze kilenc hazai lelőhelyét tartjuk számon. A következőkben részletes ismertetés nélkül azokat a fajokat soroljuk fel, melyek szárazság- és melegkedvelők lévén elsősorban homokpusztáinkon és sziklagyepjeinkben terjedtek el: nagy vájárfutrinka (Scarites terricola) (védett), busafutó (Broscus cephalotes), kopasz éjfutó (Cymindis axillaris), szőrösfejű éjfutó (Cymindis scapularis), kék éjfutó (Cymindis variolosa). (A felsorolt fajok többsége meglehetősen ritka hazánkban.) A Külső tó-környékén néhány sókedvelő bogárfaj előfordulását is észlelték. E nálunk meglehetősen szórványos előfordulást mutató bogarak leginkább szikes tavaink mellett honosak, mint a Fertő- vagy a Velencei-tó. A fajok a következők: parti homokfutrinka (Cicindela arenaria viennensis), foltos homokfutrinka (Cicindela littoralis nemoralis), sziki vakondfutó (Clivina ypsilon) és barna sutafutó (Polistichus connexus). A Belső-tó partján találták az azúr bűzfutót (Chlaenius decipiens), amely ritka faj, az Alföldről, a Dunántúlról és a Börzsönyből vannak adatai. Nedves illetve szikes területeken gyűjtötték. Végül jelentős számú védett faj került elő, melyek között gyakori és ritkább elemek egyaránt vannak: magyar virágdíszbogár (Anthaxia hungarica), bronzos tükrösdíszbogár (Capnodis tenebrionis), diófacincér (Megopis scabricornis), daliás cincér (Acanthocinus aedilis), holdszarvú ganéjtúró (Copris lunaris), orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis).
