Kenyeres Zoltán (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 18. (Zirc, 1999)

MEDVEGY MIHÁLY: Adatok az ácscincér (Ergates faber L.) fejlődéséről és populációdinamikájáról (Fenyőfői Ősfenyves)

A fajt a Magyar Vörös Könyv aktuálisan veszélyeztetett fajként tartja számon (RAKONCZAY 1990), természetvédelmi értékét 10 000 Ft-ban jelölték meg (1993-as adat). A Biodiverzitás-monitorozó Programban optimálisnak tekintett vizsgálati alanyként tartják nyilván (MERKL - KOVÁCS 1997). Az acscincér GYŐRFI (1957) szerint erdészetileg nem káros (mert elsősorban tuskókban fejlődik), de esetleg műszakilag káros lehet. Nyugat-Európában régebben kártevőként tartották számon (GASKÓ 1984). Természetes ellenségei között szerepel a vaddisznó, a tarka-, a fekete-, és a zöldharkály (DEMELT 1966), illetve nagyobb testű madarak (KLAUSNITZER SANDER 1981) és fürkészfélék (DEMELT 1966). Fenyőfőn először 1971. augusztus 9-én került elő a faj 2 nőstény imágója. 1977 óta sikerült gyűjteni példányait erdeifenyő tuskókból, bábbölcsőből (imágó alakban is), valamint egyedeit kinevelni lárvából és bábból egyaránt. Ezen gyűjtésekről, megfigyelésekről a korábban idézett munkák (MEDVEGY 1979, 1987) adnak számot. Évente több alkalommal visszajártam a területre. Voltak olyan évek, hogy sok példányt sikerült találnunk, de voltak olyanok is, hogy egyet sem. Az ősfenyves, s benne az acscincér sorsa aggasztóvá vált a bauxitbánya megnyitásakor, hiszen az 1983 óta életbelépett természetvédelmi törvény által biztosított egyedvédelem önmagában sajnos nem jelent garanciát a faj fennmaradására. Jelen közleményben a 30 év alatt nyert saját és rovarász-társaim információit foglalom össze a célból, hogy választ kapjunk az acscincér (1. és 2. ábra) fenyőfői változó gyakoriságának okára, illetve hogy a faj életmódjáról rendelkezésre álló ismereteket kiegészítsem. Terület és módszer A Fenyőfői Ősfenyves KOPASZ (1976) szerint a fenyő-nyír korszakból származó reliktum, ahol az erdeifenyő a nyugat-magyarországi őshonos erdeifenyvesekkel szemben az Alföldhöz hasonló száraz futóhomokon található, s az aljnövényzetet alföldi, hegyvidéki és magashegységi fajok keverten alkotják. A megfigyelések fő helye az első lelőhely és annak környezete (Fenyőfő nyugati végétől északra mintegy 1-1,5 km-rel, a Pápateszérre vezető földút mellett), majd mindig a legközelebbi alkalmas terület volt (3. ábra), de módszeres bejárásra került az egész Ősfenyves. A 30 év alatt összesen 64 terepnapot töltöttem el az Ősfenyvesben. Kerestem az acscincér nyomát a zárt erdőrészletekben: kidőlt és beteg fákon, illetve tarvágásokon: a földben hagyott tuskókon és az ott hagyott földön fekvő törzseken. Munkámat megkönnyítette, hogy az acscincér röplyuka hatalmas, hüvelykujjat befogadó, mással össze nem téveszthető (4. ábra). A nyílás szélének színéről, kopottságáról meg lehet állapítani, hogy az évi vagy előző évekből származó kirepülő nyílásról van-e szó. Mindig megvizsgáltam a fa, a tuskó állagát, keménységét, színét. Szeleteket hasítottam le belőlük, s amennyiben lehetséges volt, a hozzáférhető gyökereket is kibontottam. Megfigyeltem a környezetet, mennyire zárt az erdő, a tarvágásokon milyen magas a felnövő aljnövényzet és a friss fenyőtelepítés, mennyire kerültek árnyékba a tuskók. Három ízben végeztem fénycsapdás mintavételezést, illetve megfigyeltem az ott élő egyéb rovarokat. Hasonló szempontok szerint kértem és kaptam meg rovarász társaimtól is az adatokat: összesen 20 kutató 43 napi gyűjtésének adatát. Mindösszesen 216 acscincér példány [ebből érett lárva: 42, báb: 68 (21 hím, 47 nőstény), imágó: 106 (42 hím, 64 nőstény)] megfigyelési adatát értékeltem. Négy életképtelen nőstény imágót felboncoltam a peteszám megállapítása céljából. 16 példány (7 hím, 9 nőstény) esetében figyeltem a bábállapot időtartamát.