Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 2. (Zirc, 1983)

ESZTERHÁS ISTVÁN: Az Alba-Regia barlang, a Bakony legnagyobb ismert barlangja

A bogarak rendjéből eddig 27 faj ismert a barlangból, ezekből a legtöbb a holyva (10 faj) — pl. Othius punctatua. Míg a holyvák a barlangban táplálkoznak, szaporodnak, addig a többi bogár inkább csak behullott, betévedt példány. A kétszárnyúak közül a már említett púposlegyeken kívül, jelentős faunaszínező elem az árnyéklegyek (Sciarida) három eddig fellelt fajának sok egyede a 40—60 m mélységű szakaszokból. A szárnyatlan hószúnyogoknak (Chionea) barlanghoz alkalmazkodott két faját is ismerjük. Érdekes egy törpefürkész (Proclotrupa) barlanghoz való alkalmazkodása, hisz a hártyásszárnyúak annyira felszíni lények, hogy igazán kuriózumnak számít 65 m-es mélységben tucatnyikat folyamatosan befogni. A gerincesek közül békák, denevérek és rágcsálók fordulnak elő. Az Alba Regiabarlangnak a sok közül egyik érdekessége a nagy pele (Glis giis), mint hemitroglophil élőlény. Még a magas C0

2-koncentrációjú mély zónában is elég gyakori. Nyilván huzamosabb időn át tartózkodik a barlangban, mert a 100—150 m-es magasságkülönbségű utat a felszínig nem valószínű, hogy naponta megteszi. Vannak élőlények, melyek a barlang egy-egy szakaszához ragaszkodnak, és olyanok is, melyek általánosan elterjedtek szinte az egész járathálózatban. Például a pókok, holyvák, szúnyogok csak a troposzférikus szakasz részeiben találhatók, még a denevérek, pelék, púposlegyek, atkák, valamint a vízi élőlények ugyanazon fajai bárhol előfordulnak. Paleontológiái és archeológiai leletek Mint ismeretes, a barlangok üledékanyaga az élővilág maradványainak kitűnő gyűjtője és megőrzője. A barlangüreg kialakulása után az élet beköltözik a föld alatti labirintusokba, továbbá a felszíni élőlények maradványainak egy része elpusztulásuk után kerül a barlangokba, amit többnyire a víz mos oda be. Az üledékben kevés a szerves anyagokat bontó organizmus, valamint a mészgazdag, kevésbé szellőző agyagos üledék jó konzerváló hatású, ezért lényegesen tovább maradnak meg az elpusztult élőlények maradványai, mint a felszínközeiben. Az Alba Regia-barlangban tervszerű, az egész üledékszelvényt átvizsgáló paleontológiái gyűjtés még nem volt. A szórványosan gyűjtött üledékmintákból csak kevésszámú alsó (főként denevérek az Omladék-labirintusból), középső (békák, denevérek a Cseppköves-ágból) és felső holocén korú (a maihoz hasonló erdei emlősök, háziállatok az omladékokból, a Bázisról, a Bertalan-ágból) emlősmaradvány került elő. Mindössze 9 ásatag fajról van tudomásunk az eddigi leletek alapján (KORDOS 1977, 1978, 1979, 1980). A szegényes leletanyagnak kettős oka lehet. Egyrészt a hiányos feltárás, másrészt pedig, hogy a barlang 1975-ben történt kibontásáig nem volt nagyobb bejárata, csupán az omladékzóna résein létezett kapcsolat a felszínnel. 1975 előtti évekből humán leleteket a barlangban egyáltalán nem találtunk, de a barlanggal genetikailag összefüggésben levő víznyelőkben bőségesen. Ez is a barlang korábbi időkben való zártságát mutatja. A régészeti leletek az emberi történelem elejétől, a mezolitikum-neolitikum határától napjainkig fellelhetők. (Előemberi, ősemberi nyomokra nem akadtunk!) A leletek az I—44-es, I—45-ös, I—100-as, I—101-es nyelők bontása során kerültek elő, valamint néhányat a barlang körüli felszínen találtunk (ESZTERHÁS—SZOLGA, 1977). A korai neolitikumra jellemző pattintott és csiszolt kőeszközök, durvaszemcsés korongozatlan edény töredékekkel kerültek elő mindnégy nyelő bontása közben (ESZTERHAS—SZOLGA, 1977; GÖNCZÖLNÉ, 1980). A leleteket a víz mosta be — nem elsődleges helyükön vannak — hisz a cseréptöredékek erősen kopottak és keverve találhatók későbbi eredetű tárgyakkal. A magkövek, vakarok, fúrók, pengék a környéken található sárgás kovás mészkőből, vöröses tűzkőből és szürke szarukőből készültek. Találtunk furat nélküli gránitból csiszolt kőbaltát és helyi szarukőből furattal készült baltát is. A cseréptöredékek mindegyike kézzel, ülepítétlen szemcsés agyagból készült tál vagy öblös edény része. Vannak dísztelen fekete edénytöredékek és kézzel rétegzett besimított, csípett, nyomott díszítésűek is. A bronzkor emlékének tekintjük az I—100-as víznyelő melletti magányos halomsírt, (ESZTERHÁS—SZOLGA, 1977) mely megbontva idáig még nem lett, de felszínén találtunk korongozatlan durvaszemcsés cseróptöredéket.