Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
304 A B a lu ton-mei lé ki lakosság néprajza. olykor megfeledkezett, kegyesen elnézte; s a jogoknak ebből az épen nem szigorú kezeléséből származott aztán a népben a hit, hogy az a viz tulajdonképen az övé s neki a szabad halászathoz van ősi jussa, melyet persze okmányilag soha sem tudott igazolni. A birtokos és a nép közti ezen viszony körülbelül a legrégibb idők képét tükrözi vissza, a melyen azonban ez a század gyökeresen változtatott. Az uraság, kit a vízjog illetett, a gazdasági élet azon óriás átalakulásával kapcsolatosan, mely a jobbágyság felszabadítását követte, a mit első sorban és legjobban épen az uraság sínlett meg, birtokát jobban akarta értékesíteni, s így a víznél sem elégedett meg többé azzal a természetben beadott halmennyiséggel, hanem a pénznek annál nagyobb értéke lévén, bérbe adta a maga vizét. Hogy a viz ilyen bérbeadása már a század első felében is szokásban volt, bizonyítja az a kövesdi községládában talált s 1815-ik évből keltezett tanúkihallgatási jegyzőkönyv, melyben a tanuk vallják, hogy a kövesdiek sohasem halászhattak, hacsak lopva nem, vagy ha a csopakiakkal együtt nem vették árendába a Balatonyi a veszprémi káptalantól ; a Balaton vizéből egyedül a Fejérvíz tett kivételt, a hol az okmány szerint kövesdiek- nek és csopakiaknak egyaránt lehetett halászni ; ez időtájt a kövesd—csopaki vízért Zsoldos Péter és Kováts József 3 forint árendát fizettek. Ugyanezen okmányból kitűnik az is, hogy az árenda nemcsak a viz, hanem a szerszám után is járt, mert meg van említve az öregháló és a kis- vagy gyalogháló, melyekért 1 frt árendát, továbbá a kalitka és czigony, melyekért 15 garast fizettek; ha pedig valaki orvul halászott, szerszáma elvétetett. Kitűnik azonban ebből az okmányból az is, hogy a birtokjogi viszonyok tulajdonképen nem voltak oly egyszerűek ; mert ime, volt Csopaknak vize, melyet a veszprémi káptalan adott bérbe a csopakiaknak s azon csak ők halászhattak ; Kövesdnek ellenben külön vize nem volt, hanem csak olyan, melyen a csopakiak is halászhattak; magyarázata pedig az, hogy a csopaki viz egy része és a kövesdi viz egykor a Torma nemzetségé volt, de ez azokat felosztotta, egyeseknek később eladta, az egyesek együtt pedig Csopak és Kövesd közbirtokosságát képezték. Hogy az uraság változása s az ezzel járó birtokelosztások a vízjogban sokszor mily sajátos állapotokat teremtettek elő, legott látni fogjuk. A bérleti rendszer, úgy látszik, jobban bevált, mint az eddig űzött ú. n. «szabad halászat», mert e század második felében már a Balatonnak csaknem egész halászata bérlők kezére került. Az ebben észlelhető fejlődés képe csaknem általánosan ugyanaz; ha egy községét nézzük meg, megismerjük a többiét is. így p. o. Paloznak vizét az uraság, a veszprémi káptalan, kezdetben a szomszédos csopakiaknak adta bérbe ; aztán megjelentek az első zsidó vállalkozók, a kik magasabb bért fizettek ; de nem értvén kellően a halászathoz, abba belebuktak. Erre helybeli halász, Kiss Imre uram vette azt bérbe, míg nem jött Rosenberg, a ki aztán nemcsak Paloznak, hanem Arács, Kövesd, Csopak stb. vizeit is kibérelte s modern felszereléssel nagyhalászatot űzött. Ugyanígy történt ez csaknem mindenütt; a helybeli halászokra ráliczitált a zsidó kishalász; megbukott; átvette tőle megint helybeli s ezt kiliczitálta a zsidó nagyhalász, a ki aztán több szomszédos község vizeit bérelte ki s így nagy felületet kapott a maga czéljaira. E bérleti rendszer a különböző helyeken különböző időben lépett életbe s a nép onnan számítja a tulajdonképen sohasem létezett «szabad halászat» kimúlását. A nyolczvanas évek végén azonban az átalakulás már teljes volt, s a Balaton halászatának ®/7 része
