Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
A Balaton-mei lék i lakosság néprajza 297 be régen; az arácsi pásztorkönyvet magam is láttam, ott mindig egy sertés- és egy tehénpásztor volt, s a szerződések beírása az 1785. évvel kezdődik; a pásztor a járulékát akkor még házankint szedte be s négyélű fapálczára rovásra vágott egyet-egyet azon háznál, a hol megadták díját. A déli parton itt-ott még találunk egy-egy typikus juhászra is ; ezek legtöbbje sem balatonparti születés, hanem a belsőbb községekből való. A juhász ruhája dolmány, alatta pruszli, ez alatt ümög, gatya kettő van rajta, a felső a komisz, az alsó a tiszta; a testére tisztát akar, a felső pedig, ha a juhot lába közé fogja, hamar bemocskolódik. A lábbeli majd csizma a vizesebb, majd bocskor a szárazabb helyeken. A régi juhász mindig kerített hajat viselt, vagyis haját hátul egyenesen kerekre vágatta, a mint a tükörfák régi emberábrázolásain látható. Tarisznyája a toponári szíjjártótól való, abban van az aczél, kova, tapló, vagy ma már a gyújtó, a tükörfa a bajúszpedrővel, a fésű, a vörös kréta, a mivel a kerge juhot megjelzik, a bizsók, a mivel szabad idejében farag. A juhász egyetlen fegyvere a juhkampó, alsó végébe vaskés van ütve s azzal bokodi ki a legelőn a tüskeborzát, felső vége kampós s azzal kapja el a juh hátulsó lábát, ha a juhot meg akarja fogni; a kampó régen a fával egy darabból volt s a juhász a végét szépen kifaragta majd kosfejre, majd juhászfejre, majd rózsára vagy makkra; ma már ezt a művészetet is kiszorította az ipar s a juhkampók kampója is rézből-vasból van. A juhász támasza a falka összetartásában a pumikutya, mely mérges és barátságtalan természetű úgy, hogy ritkán eresztik koloncz nélkül ; a pumi nevei : Komót, Serzi, Pille, Bogár, Piszi, Friczi, Gonosz. A pásztor, míg szabad ég alatt tanyázik, idejét, lia más dolga nincs, faragással tölti el. Az ostorfaragásban nagy. mester. A pirított szilvafát megformálja s aztán kihímezi rézzel; bizsókja hegyével a fába kiböködi a mintát, elszabja hozzá a rezet ráspolylyal, kalapácscsal beveri a böködésbe s ott újra leráspolyozza; a pakfony, nikli, sárga- és vörösréz a pipáról kerül le ; a szélesebb lemezalakokat, p. o. leveleket rászegeli a fára, de még a szeget is maga vágja rézdrótból hozzá; motívumai a csillag, tulipán, levél, de más leveleket tesz középre s másokat a szegélyre. Az ilyen ostornak van nyele, fogója vagy fogantékja, szolgája vagy sasókája, telenk- vagy telengje (telek), ostordereka, sujtója, csapója és sudara; az ostor fonása nyolczágra van, «mint az aprószentéin korbácsé». A pásztorok faragta tükörfák majd kerekek, majd négyszögletesek; egyik oldalukat rendesen koczkaböködcsekbe (a sakktáblát utánzó szegés) foglalt virágdísz, tulipán, rózsa, levél olykor szív vagy madár, borítják, a másikon egy-egy betyár jelenet látható, vagy az, hogy a betyár kedvesével mulat, vagy az, hogy a betyárt elfogják a pandúrok. Ezek a faragások már polychromok, a színezéshez a pásztor a piros és zöld spanyórt (spanyolviaszk) használja, a sárga színt spirituszos kurkulmi gyökérrel állítja elő s végül az egészet belagozza. Ma már, hogy az aczélt a gyújtó csaknem egészen kiszorította, hasonlóan faragott gyufaskatulyát is csinálnak s ez megismertette a pásztort a smirglipapirossal is, a mit a gyújtó meggyújtására ragaszt a gyufaskatulya egyik oldalára. A pásztor ember oly keveset él a faluban, hogy idegen szót alig hall, a maga magyar nyelvét szűzi tisztaságában őrzötte meg s még füle se veszi be az idegent. Lengyeltóti határában beszéltem egy 24 éves kanászszal s tarisznyáját átkutatva, abban olyan tűzkövet (a kova szót nem ismerte a kanász) találtam, melynek alakja csudálatosán archaikus volt.
