Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
266 A Bu laton-mei léki lakosság néprajza. vágták el a bujtásszárt az anyjától is, meg az új tőkétől is. tíujtottak tavasszal is, ősszel is, a tavaszi azonban jobb volt, mert ha a bujtás meg is pattant, nyáron újra összeforrt. A tavaszi bujtást rendesen két évig nem szabadították el az anyjától, sőt az őszit három évig is szoptatta az anyja s ezt a modern szőlészek nagyon helytelenítik s az anyatőke rovására valónak mondják, mert szerintük ha a venyige az első évben nem tudott szert tenni kellő gyökérzetre, az a második évben sem fog már arra szert tehetni. Az oltás a Balatonmellék régi szőlőművelésében alig szerepelt s ez egészen természetes volt; az oltás nem szaporítja a tőkék számát, hanem azokon csak a jobb fajtákat terjeszti ; a balatoni embernek megvoltak a maga fajtái, azokat alaposan ismerte, a rosszakat irtotta, de a jókat jobbakkal nemesíteni nem akarta. Az oltásnak egyetlen neme volt a Balaton mellékén elterjedve s ez a törzsökoltás. Ennél a gazda a rossz fajta tűkét körülásta, a rossz tőkét lefürészelte úgy, hogy csak egy egészen kis darabja maradt meg, ezt a tőkedarabot behasította késsel, szétfeszítette egy darabka fával s a nyílásba helyezett két ékalakúra faragott venyigét egymás ellenében, a peczket akkor kihúzta, az oltóágakat mélyebbre nyomta, közéjük egy kis héjat tett, aztán körülrakta mohával, hogy a repedésbe a föld bele ne menjen, majd jó magasan felkupczolta földdel, hogy az oltóágnak csak egy-egy szeme nyúlt ki a fölé. A modern szőlészet ezt az oltást gyökérbe való hasítékoltásnak nevezi s ma már csak a legritkább esetben használja. A phylloxera pusztításait követő szőlőújítások révén persze ma már az oltásnak mindenféle neme elterjedt a Balaton mellékén, de az amerikai alanyokba is állandóan azokat a régi fajokat — szigeti, sárfehér, fehérszőlő stb. — oltják, melyek e vidék borainak jellegét adják me£. Mindezen tavaszeleji munkálatoknál a következő eszközöket használják: Ásó, melynek van nyele, köpűje, lapja, ezen urmója szárnya, hegye, éle; lapja hegyes vagy gömbölyű, azt kemény, ezt puha földre használják. — Kapa van háromféle: széles, bujtó- és csákánykapa. Nyitogatáskor a széles kapát szokták használni; ez Zalában, hol a talaj köves, háromszögletes, Somogybán a puha homokos földre négyszögletes, széles pengéjű vágott orrú, melyet ezért tehénszájéinak neveznek. Van nyele foka, két szárnya, közepén urmója vagy rúdja vagy erőssége s ha háromszögletes, hegye. Minél lapjabban áll, vagyis minél kisebb a rúd és kapa közt a hegyes szög, annál könnyebben húz vele a munkás; ha a föld ráragad, a kis ösztöke formájú kapatisztító késsel vakarják azt le róla. A bujtáskor a bujtókapát használták, melyet vermes- vagy likvágókcOjának is hívnak; ez keskenyebb és erősebb, mint a széles kapa s vele ássák meg a bujtandó vessző árkát és gödrét. A hol nagyon sok volt a kő, ott már a bujtókapa helyett a csákánykapát — hívják szarvas- és zr/Vkapának is — kellett használni, melynek foka s kapás és szarvas fele van, előbbi a lyuk ásására, utóbbi a szükséges murvafejtésre. Újabban különben puha földben már szálvas vagy furil után bujtanak, mely jó egy méteres vasrúd, alsó része négyélű, szára hengeres s néha famankója is van. A legfontosabb szerszámok egyike volt a metszőkés, melynek alakját a készítő kovács a megrendelő gazda óhajtásainak megfelelően változtatta; az egyiknek ilyen, a másiknak olyan állású vagy fogású kellett. A régi metszőkés nyele kétmarkos volt, a nyélnek volt töve, az a része, a hol a penge volt beléütve s vaskarikával leszorítva, aztán dereka és alja. A nyelire rozmaringot faragtak, abba spanyort öntöttek (spanyolviaszt), ki zöldet, ki pirosat s aztán lesimították. A nyél szilva vagy baraczkfából készült. A pengének volt háta, ezen négy szegletes babukája, hegyes
