Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
A Balaton-melléki lakosság néprajza. 267 kampós orra, éle és bögyökje. A kovács rendesen a babukára verte a tulajdonos nevének 2—4 betűjét, míg a maga csillagos, félholdas, tulipános stb. mesterjegye a penge nyakára került, Az eszköz vasa a kasza vagy a szecskavágó aczélja, más erre nem jó, mert lágy és hajlik. A metszőkés mindenik részének megvan a maga szerepe. A bagolyfejes művelésnél a vessző metszésekor a kés orrával maga felé húz, a sarkos művelésnél a bögyökkel a vesszőt letaszítja; mindez, mint látjuk, a tőke kímélését, a megsértés lehető kikerülését czélozza; de az ilyen metszőkés pótolja a kis baltát is, mert ha p. o. a száraz tőkét metszi le. akkor a babukával vág. Ha a metszőkéssel húztak vagy taszítottak, tőben fogták' a nyelit, hogy jobban lehessen a penge élét vezetni, ha vágtak vele, aljban fogták, hogy nagyobb erőt fejthessenek ki. Mielőtt munkára mentek, a metszőkést a hajtókövön megköszörülték, ha megpuhult munkaközben, paticzküvel megcsiszakolták. Említettük, hogy a zalai partok déli felében a metsző késsel csak húznak, az északi szakaszban húznak és taszítanak is; ez nyilván utal arra, hogy a déli szakaszban főleg a bagolyfejes, az északiban a bagolyfejes és sarkos művelés vegyesen folyt. A bögyökös metszőkés ezek szerint az északi parton északkelet felől délnyugat felé terjedt volna, a mit megerősíteni látszik az az adat, mely szerint a keszthelyi hegyvidéken a bögyökös metszőkés csak a XIX. század ötvenes éveiben terjedt el az egyenes élű helyett — Balaton-Ederics felől. Mikor a gazda mindezen munkálatokkal elkészült, a sok levágott vesszőt és hulladékot, melynek most már szcprencze, szeprente, venyige, venyicse, venyics, czefre stb. a neve, a gyerekek összeszedik, zsupkötéllel kévékbe kötik s aztán hazaviszik tűzrevalónak. A szőlőnek a kitakarítása a venyigeszedés. Aprilisben a szőlőt ki-, előre- vagy megkapálják parragából (a gazos földből) vagyis a földet kihúzzák a tőkesorok közé s feltöltik élesre bakhátnak; ezt a műveletet ezért parragkapáláswaV vagy porhálásnak nevezik, s czélja, hogy a földben gaz ne legyen. A Balaton mellékén azonban ezt a munkát sem végezték egyszerre; az eltakart szőlőt először félágra kapálták ki, a tűkének azon a felén, a hol a metszési, sebek voltak, a földet nem bántották. A kapálás e része a metszést nyomon követte, csak azt várták be, hogy a tüke elvizeljen, addig míg a seb vizelt, nem kapáltak, mert a szem, ha föld ment rá, megvakult. Ezt követte aztán 1—2 hét múlva a kotrás, a mikor már a másik oldalról is elhúzták a földet s ebből épült fel az út közepén a bakhát. A májushavi munkálatok a fatty ázással kezdődnek, lemetszik az ágakat, melyeken nincs fürt, a termőhajtásokat a fürt felett bekurtítják ; az ilyenkor lehulló gyenge hajtás a leveles, melyet a tehénnek adnak. A főmunka azonban e hóban a kötés vagy kötözés akár bokorba, akár karó mellé. Karót, mint láttuk Gaál soraiból, Somogybán nem használtak, Zalában szintén karózatlan volt a régi szőlőművelés, de ott legalább 20 évvel előbb terjedt el a karós szőlőművelés, mint Somogybán. Régen mindkét parton a karót csak a bújtás és oltás mellé tették. A kötözés szalmával, zsúppal és sással történt; a szalmát és zsúpot kicsit vízzel megáztatták, majd megtapodták, míg megpuhult, 3—4 szálat összepödörtek, ezzel a vesszőket egymáshoz (vagy a karóhoz) szorították, a kötő két végét megcsavarták s visszapödörték derékra; a szalma (árpa, búza, zab) a kötözésre kevésbé alkalmas, mint a zsúp (rozs); ha sással kötöztek, akkor a kötőt fiijtóra (csomóra) kellett megkötni, azt hiába tekerték meg, mindjárt visszabomlott. Somogybán a kötözésre a hársfa belső áztatott kérgét használták, de az igen költséges volt (Gaál, i. h.
