Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
263 A fía Intőn-mei léki lakosság néprajza. A Balatonmellék régi szőlőművelésében a metszés legkedveltebb neme a tőke alakjának megfelelően a bagolyszemre vagy a sarokra való metszés volt. A bagolyfejet, mely különösen a zalai oldalon dívott, olyan sima vagy gyökeres vesszőkről nevelték, melyeket lagározott (a rigolozás balatoni szava) földben árokba ültettek. A második tavaszon az előző év hajtását a fej felszínén látható alvó szemig visszametszették, minek folytán az már ez évben erősen megvastagodik. A fejből ez évben kifejlődő hajtásokat a harmadik, majd ismét a negyedik tavaszon is a legalsó alvó szemekig visszametszették s mindannyiszor a metszési lapokat éles késsel lekerekítették. A negyedik évben gyökeres vessző után a fej már 4—8 cm. átmérőjű volt, (sima vessző után két évvel tovább tartott a fej képzése,) s akkor már annak kerületén s egymástól lehetőleg egyenlő távolságban 3 — 4 hajtást is megyhagytak s karókhoz kötöttek. A bagolyfejes tőkét már most úgy metszették, hogy a tőke mindenik vesszejét annyira tőben vágták le, hogy csakis a tőkeagy mellett meghúzódott egy szem (rügy) vagy épen csupán csak a rejtett szem — a vessző tövében olykor láthatatlanad elrejtve — maradt meg; a levágott vesszők sebhelyeit bagoly sze nmek, a fejet erről bagolyfejnék — az irodalomban kopaszfejnek — mondták. A hány volt a termőcsap, ugyanannyi ugarcsapot is meghagytak, hogy ezek a következő évben rövid csapra metszve, termőcsapokká legyenek. Ilyen bagolyfejes művelést és bagolyszemre való metszést főleg a következő fajoknál alkalmaztak: vadfekete, ezerjó, juhfarké, kadarka, giliczelábú, olasz rizling, kövi dinka, mézes, szlankamenka. A bagolyszemre való metszést ideálisán csak a metszőkésseX lehetett végrehajtani; ámde ezt az utolsó évtizedekben — a Balaton mellékén a phylloxera fellépésétől kezdve — rohamosan kiszorította az olló, ezzel pedig a munkás nem juthatott be a vesszők hónaljához annyira, hogy az első szemet is levághatta volna s így a termést többé nem az alvó szem, hanem az első rügy szolgáltatta. így azután a kopasz fejmetszés átváltozott egyszemes fej-, vagy a mi tulajdonképen ugyanazt jelenti, csapmetszéssé ; igaz, hogy a gömbölyű sima tőkefejet az ennek következtében keletkezett oldaldudorok elformátlanították, de azért az arányos és bő termést hozott. Ez a bagolyaszemre való metszés régebben, úgy látszik, az ország más szőlőtermő vidékein is el volt terjedve. Láczay említi, hogy a hatvanas években még a Tokaj-Hegyalján is megvolt. A modern szőlészet ugyan ezt a metszést barbárságnak, tavaszi szüretelésnek nevezi, de Láczay ezzel szemben védelmébe veszi a régi metszésmódot a következőképen: «Es itt már helyét látom annak, hogy visszatérjek arra a most divatos és nagyon szárnyrakapott jeligére, hogy a ki semmi csapot nem hagy és tőkefejre dolgozik, az már tavaszszal végzi el szüretjét. Mert ime látjuk, hogy őseinknek kopasz fejmetszés mellett is lehetett bő termése, a mennyiben ők a talaj és tőkefej termő erejét egyenlő mértékben osztották fel a rügyek között az által, hogy mindeniket egyetlen szemre vágták vissza, így azok vállvetve, de nem az egyik a másik rovására végezték hivatásukat, végezték az assimilatio és a rügyek megtermékenyítésének munkáját... És megvolt még ennek a metszési módnak az a nagy előnye is, hogy a tőkefej eleven szövetrendszere köröskörül egyenlő hatással működvén és új szövetképződmények által a tőben vágott beszáradó seb
