Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Negyedik fejezet: Lakás, táplálkozás, ruházat
228 A B a laton-me 11 éki lakosság néprajza. Télen, ha nagy a hideg, — különösen a halászok — a kézre kesztét húznak; ez olyan vastag szőrkeztyű, a minek csak két ujja van, egy a hüvelyk, egy a többi négy ujj számára; a balatonmelléki viseletnek semmi esetre sem ősi tartozéka. Áttérvén immár a női ruházat ismertetésére, azt is azzal az általános megjegyzéssel kell kezdenünk, hogy a viselet a maga eredetiségét már teljesen elvesztette, elvárosiasodott s a régi viseletet ebben az esetben is csak a hagyományokból, az idősebb nők emlékezetéből kellett és lehetett megismernünk. A lányok hajukat egy fonatba fonták, hátul leeresztették, tövibe és végibe piros pántlikát kötöttek bokorba, a homlokról pedig hullámosán lefésülték a két halántékra. Ma már a lányok is hajukat kontyba kötik s ebben a fürdőhelyeken időző úri lányokat utánozzák. Az öreg asszonyok még arra is emlékeztek, hogy a lányok 50—60 év előtt pártát is viseltek, a mit pintlinek is hívtak (e szót csak Szárszó és vidékén hallottam ily értelemben), de hogy az milyen volt, már nem tudták elmondani. A pártát persze csak vasárnap és ünnepnapokon viselték, dologtevő napon a lányok otthon hajadonfőit jártak s csak, ha valahová mentek, kötötték be fejüket fehér kendővel; későbben ezt a fehér vászon keszkenőt megföstették mustrára (Tapolczán híres föstőmesterek voltak), s ezt a föstött kendőt már köny- nyen kiszorította a gyári karton. Az asszonyok a hajat kontyba húzták; a kontykarika lókörömalakra meghajlított s puha rongyocskákkal körülkötözött vessző; a kontyot aztán behúzták piczi fehér fejkötővel, mely nélkül asszonynak a házból kilépni vétek volt. A fejkötőre borították a fejrevalót vagy kendőruhat, a mi nagy fehér lepedő volt a legfinomabb patyolatból — öregasszonyoknál vászonból — s igen nagy fejet csinált az asszonyoknak, mert akkora volt, mint egy ágyterítő. A fejrevaló kendő homlokrésze nem kereken szegte be az arczot, hanem egyenes volt s a hátsó részén is volt két kis szarva s így a fejtető maga négyszegletes volt; a kendőt így szegletesre tartotta az a nádszál vagy vesszőcske vagy czirokszál melyet e czélból a kendő alatt alkalmaztak. A kendőt ilyen négyszegletesre bevetni vagy megvetni egész tudomány volt, mert a kendőt nagyon arányosan kellett összehajtogatni, hogy tartósan maradjon a fejen. Ez a viselet a Balaton mellékén teljesen kiment a divatból; meg volt Somogybán és Zalában; a zalai partokon 1830 és 1835 között nagyon megfogyott s aztán teljesen lemaradt, a somogyi partokon 15—20 évvel tovább tartotta magát, de aztán ott is megszűnt. A mennyire a leírásból következik, azonos volt ez azzal, mely Somogybán, Csökölyben máig is megvan s úgy látszik egykor egész Somogybán és Zalában általános lehetett. Tördemiczen és Szigligeten találtam öregasszonyokat, a kik ismerték a csökölyi viseletét s ezek is mondták, hogy a balatonparti fejrevaló kendő egészen olyan volt, mint a csökölyi. Ma már tarka bolti kendővel kötik be a fejet, az öregebbek elől az áll alatt, a fiatalok hátul a kupánál, menyecs- késen. A kik különben még erre a régi viseletre emlékeznek, bizonyos megvetéssel beszélnek róla, mert benne a fehérnép feje egészen babuka formájú volt, s ha csökölyi asszonyt látnak (a somogyi oldalon), ma is felkiáltanak: Milyen babaruska! A régi női ruházat tiszta fehér és tiszta vászon volt. Vászon ümög, vászon péntő, vászon kötény és vászon keszkenő, valamennyi fehérben, otthon fonva-szőve s otthon varrva. A régi ing vagy ümög kurta volt, a csípőkig ért, nem kötötték be a péntőbe, ujja bő volt, a könyökön alul nem terjedt, gallérja nem volt, a mell hasitéka közepére esett s gomb nélkül kötővel kötötték össze. Ünnepre bodorujjú felfújt
