Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Negyedik fejezet: Lakás, táplálkozás, ruházat
224 A Balaton-melléld lakosság néprajza. sodott, «egy emelet» volt a súlya; nem is vitték be a templomba, hanem lerakták kívül «a bástyán», vagyis a templomot körülvevő falon; ezt a kalapot azonban pörge széllel csak a fiatalok viselték, az öregekének a széle sima volt s ezt nevezték kerikós- nak. Volt a Balaton mellékén még egy kalapalak, de ez csak a somogyi és megfelelő zalai részen járta; ez a cilinderhez hasonlított, magas és kemény volt, tetőrésze azonban felfelé kiszélesedett széles karimája is erősen felkunkorodott s a parasztok által készített rajzok után Ítélve azonos volt a csökli-kalappal, melynek igazi formáját ma már csak «a csökli kalaphoz» czímzett szigetvári kocsma czégére őrizte meg. Télen a kalap helyett sapkát viseltek; általános volt a berbécs, berbécs, vagy bagósüveg, (balatoniasan sijeg, süjeg), kívül feketeszőrös, belül fehérszőrös báránybőrből; széle nem volt, magassága jó másfél arasstot tett ki, teteje is, oldala is merev volt, mert a két bőrréteg közzé vastag bőrt, később papirost tettek; jobb oldalán a külső felén fel volt hasítva s ott 3 bokor pántlika kötötte össze; a belsejében pedig kis zsebe volt s abban tartották a pénzt, a mit magukkal vittek. A Kis-Balaton körül, továbbá Szigliget vidékén volt ugyanilyen alakú és szabású vidrabörös sapka is, de a vidrával együtt az is megfogyott. Viseltek fehér, egészen puha nemez sapkát is, hasíték, pántlika és karima nélkül, de csak a keszthelyi öböl körül. Kétségtelenül a németséggel került be végül a kötött s teljesen a fejhez simuló s a fület is eltakaró hálosapka, melyet nappal is viseltek hideg télben úton kalap (és nem sapka) alatt; s ép azért, mert éjjel is használták, a magyar ember ezt gyerekcsináló sapká-nzk csúfolta el. A régi férfi ing is más volt, mint a mostani, a melyik már bolti sifon. Maguk szőtte vászonból készült, kurta volt, csak a derékig ért, de már a dereka kilátszott belőle, mert nem kötötték be a gatya pártázatába. A mell hasítékja középen volt ugyan, de csak a csecsbimbók magasságáig ért s fent füzömadzaggal — gomb nélkül — kötötték össze; nyakán nem volt gallér, nem is kellett, mert a nyakkendő azt úgyis eltakarta; a vállba vállfő-1 vagy vállfótot tettek, hogy bő legyen; az ujj a csuklóig ért, sípujjas vagyis bőszájú volt, melyet alul vagy beszegtek, vagy fehér pamukkal kivarrtak. A szükujj, kizellő (kézelő), gallér, gomb és hosszuing mind új dolog, mely a régit úgy kiszorította, hogy az ma már csak a pásztornál van meg, pedig akkor még ünnepen sem viseltek másfélét s az ünnepnapi csak abban különbözött a hétköznapitól, hogy tiszta volt. A nyakravalót ma már csak télen viselik, régen télen-nyáron viselték; a hétköznapi vastag fekete pamut szövetből, az ünnepi ugyancsak fekete selyemből volt; széle tenyérnyi, de hossza kétrőfös, úgy hogy 5—6-szor is megcsavarták a nyakkörül s két végét vagy simán lelógatták, vagy bokorra, bokrétára kötötték az áll alatt. Régen a gatya sem volt oly takarékos, mint most; egy régi gatyába 7—8 szél vagyis 5—6 réf (a szél »szűkebb» a réfnél) vászon is kellett, sőt a somogyi gatya 12 szeles is volt; a peremébe gátyamadzaghúzófóval vagy csonttal (utóbbi a libából került ki), belehúzták a fűzőmadzagot (nagy ritkán szij út), s a gatya bőségét arra rendesen ráránczolták (ránczosra szedték, megszedték ránczba). A ránczszedés majd csak ujjal, majd egy kis fácska segélyével történt, azután a ránczokat czér- nával levarták, majd iivegsikálóval «rendesen lesikálták», utána a czérnát kihúzták s akkor a gatya redje jó ideig ki nem bomlott. A gatya hossza vagyis szára ikráig, félszárig ért s alul volt mesterkéje vagyis rojtja. Télen két gatyát húztak egymás leié s így pótolták a nadrágot, a mit az úri néptől csak későbben vettek át. A gatya viseletet a Balatomellék sváb eredetű lakossága is átvette, de csak a nyári
