Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Negyedik fejezet: Lakás, táplálkozás, ruházat
186 A Balaton-melléki lakosság néprajza. Ime, ezek az adatok, melyeket az egyes falvakban az idősebb polgárok mondtak be, eléggé bizonyítják, hogy a sövényfalú ház egykor, s még a XIX. század elején is, csaknem kizárólagos házalakja volt a Balaton mellékének; a kővel való építkezés az északi parton főleg a XIX. század második negyedétől kezdve terjedt el, részint Keszthely városa felől, részint — s talán már valamivel előbb is — a Balaton partjára települt svábok révén, a kik, úgy látszik, kezdettől fogva kőházakat építettek maguknak, gyorsan hódított tért és ma már csaknem teljesen kiszorította az ősi sövényházakat. A sövényházakból legtöbb maradt még meg a Balaton délnyugati öble és a Kis-Balaton körül, de úgy itt, mint az egész déli parton mind jobban és jobban kiszorítja azt a sártöméses ház. A Balaton mellékén tehát az ősi magyar építkezési alak a sövényfalú ház volt, s hogy ez mennyire kizárólagosan uralkodhatott e vidéken, arra fölemlíthetem, hogy a néphagyomány szerint úgy Bfő-Kajár, mint Fokszabadi legelső temploma is sövényfalú volt. Épült pedig a sövényfalú ház — lásd a 15. ábrát — a következőképen : kijelölvén a házhelyét, a földet azon a helyen egyenesre ásták s a négy főfal számára lerakták a négy talpfát vagy talpgerendát {a, b), melyeket a sarkokon egymásba eresztettek ; e gerendáknak az egybekapcsoláson túl levő végeit rendesen levágták, néha azonban — legalább részben — mint azt 19. fényképünk mutatja, meghagyták. E keret négy sarkába állították fel a négy fülest (nevezték szegfának, állógerendának, oldalfának és oldalgerendának is, az ábrán c), melyek felül tényleg fülesen végződtek. Ezek a fülesek tartották a talpgerendáknak megfelelő koszorúgerendákat, melyek közül a két hosszút koszorúfának (d), a két rövidet főgerendának (e) is nevezték. Minthogy a régi sövényháznak csak két helyisége volt, a talpfák és a koszorúfák közé állították azt a két közgerendát, (<;), melyek a két helyiséget egymástól elválasztó közfalat tartották; ebbe a vázba illesztették be az ajtó- és ablakszárfákat. Mindezek tölgyfából valók. A szabadon maradt közökbe aztán egymástól egyenlő, 1—lJ/2 sukkos távolságban tölgyfa-karókat állítottak fel, ezeket befonták magyaró-, rekettye- és gyertyán-vesszővel s így készen volt a sövényfal ; erre a fonott falra lóval megtipratott polyvás sárt vertek fel kívül-belül; mikor ez megszáradt, új sárt vertek rá s ezt így ismételték addig, míg a fal elég, vagyis 50—70 cm. vastag nem volt. Ilyképen a sövényfal a ház gerendázata közti űrt töltötte ki, a polyvás sár a kettőt összetartotta. A nép ezt a falat nagyon szerete, mert meleget tartott. Az ilyen sövényházak rendesen kicsinyek voltak s niestergerendájuk általában nem volt, nem is kellett, mert a főgerendák nem voltak oly hosszúak, hogy a padlás terhét mestergerendával való alátámasztás nélkül meg ne bírták volna. Mestergerendát csak a szélesebb házaknál alkalmaztak s akkor az a koszorúfákkal egy nívóban feküdt majd csak a szobán, majd mind a két helyiségen végig; 15. ábra. A sövényház váza.