A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 2-4. rész: A Balaton hidrografiája, limnológiája és környékének éghajlati viszonyai (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1897-1918)
Cholnoky Jenő: A Balaton limnologiája
58 A szél denivelláló hatásának oka. t. i. a tajtékozó vízrészek valóságos horizontális áthelyezést szenvednek, magyarázható az a tünemény, hogy a hullámzás kiver a partra minden úszó tárgyat, ha az a vízbó'l alig emelkedik is ki, mint pl. nádszálakat, hinárdarabokat, rovarhullákat stb. amit külömben eró's hullámzásnál szépen szemmel is kisérhetünk. Az 1896. évi tavasz igen szeles volt, különösen sok és eró's éjszaki szél háborgatta a tó vizét. Május közepe táján a déli parton valóságos torlaszok borították a partot nádtörmelékbó'l, holott tudjuk, hogy a déli partot egyáltalában nem szegélyezi nádas, ezt mind az éjszaki partról hozta át, nem a szél hanem a hullám. Aki látta, hogy a náddarabok nagy része miként úszik, az nem tulajdoníthatja a transportot a szélnek. A nádcsó' majdnem függélyesen áll a vizben s alig áll ki beló'le egy milliméter, a többi víz alatt van. — Az a teménytelen növényhulladék, mely a déli part szélét mint egy felázott sötétbarna tó'zegtelep borítja egy-egy szélvihar után, szintén úgy úszik, hogy a szélnek úgyszólván semmi támadáspontot sem nyújt. Az átbukásban tehát már találtunk egy olyan tulajdonságát a hullámzásnak, amelylyel a víznek horizontális értelemben áthelyezése szerepel. Ne gondoljuk azonban, hogy csak csekély mélység mellett és nagy hullámoknál keletkezik tajtékzás. Azok az apró kis fodrocskák, melyek a szél elsó' megjelenésével borzolják a vizet, mind túlfejló'dött hullámocskák, amelyeknek taraja éles, só't egy kis átbukásuk is van, mely a víz molekuláinak a széltó'l való elragadtatásáról tesz tanúságot. Gondos megfigyelésnél látni, hogy az ilyen apró fodrocskák éles taraja előtt a kis hullámhegyecske elülső lejtőjét finom apró kapilláris hullámok borítják, jeléül annak, hogy a taraj molekulái nemcsak az orbitoidmozgásban, hanem általános horizontális elmozdulásban is részt vesznek. Csak mikor a felületi molekulák kellő sebességű orbitoid-mozgásba jöttek, akkor szűnik meg ez az elragadtatás. A nagy hullámok felülete azonban mindaddig, míg a szél tart, telve van apró kis hullámokkal, amelyek mind túl fejlődőitek, élesek és így tulajdonképen átbukóak. Ezek az apró kis hullámok a felületi molekulák másodrendű mozgásaitól származnak. A főmozgás maga a nagy hullámok orbitoidmozgása. Ott, ahol ennek a főorbitoid-mozgásnak csekély pozitív vízszintes irányú, tehát a széllel együtt haladó komponense van, mint pl. a hullámok középmagasságában, ahol ez a sebességi komponens zérus, vagy a hullámvölgyekben, ahol a sebesség eléri negativ maximumát, ott a kis hullámok átbukóvá változnak, mert saját orbitoid-sebességükhöz képest a szélé sokkal nagyobb; illetőleg a völgyekben a főorbitoid-mozgás negativ komponensével összetett mozgásuk folytán abszolút sebességük negativ lesz, ami ugyanazt eredményezi, mintha a szél volna jóval sebesebb. Ezeken helyeken tehát az apró, másodrendű hullámok átbuknak, míg a tarajon, ahol úgy a fő-, mint a másodrendű orbitoid-mozgás eredői pozitivek, a széllel megegyező irányúak s így átbukás kevésbé jöhet létre. Innen magyarázható meg, hogy amint a szél feltámad a tó felületén, a limnografok azonnal denivellácziót mutatnak, sőt, mint a fejezet elején mondám, saját szememmel láttam a denivellácziót létre jönni oly hirtelenséggel, hogy a hullámzás teljes kifejlődéséről szó sem lehetett. Az apró fodrok folyton ellepik a víz színét, keresztül kasul a kisebb-nagyobb hullámokon mindaddig, míg a szél el nem ül. Amint a szél sebessége csökken, a fodrok lassankint megszűnnek s csak a nagy hullámok folytatják tovább egyenletes mozgásukat, s habár ez a rithmusos mozgás még sokáig megmarad a szél elpihenése után, a denivelláczió azonnal megszűnik, mint azt a fentebb közölt
