A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 4. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1911)
Tuzson János: A balatoni fosszilis fák monográfiája
20 4. balatoni fosszilis fák monográfiája. 20 Brandlingii-íátó\, másrészt az JJllmannites saxonius típustól nem különböztethetők meg. E zavaros körülmények között egyedüli típus, a mit megtarthatunk, illetőleg felállíthatunk e csoportban, a Pyctiópliyllites Brandlingii volna, a melyhez a hiányos leírások folytán, a fentiek közül tulajdonképpen egyiket sem csatolhatjuk, de a melyet azokkal a sajátságokkal, a melyekkel a Pycnophyllum Brandlingii-ia bír, fel kell itt állítanunk, azzal a megjegyzéssel, hogy az ide sorozható kövületek bélcsöve ismeretlen. Pitus. WLTHAM. A Pycnophyllum-fák után ezeket is meg akarom említeni, mert ezek is kapcsolatba hozattak az Araucaria-szerkezetű fákkal. Tracheidáik oldalfalain, az utóbbiakhoz hasonlóan, 2—4 sorban, tömötten álló udvaros gödör kék foglalnak helyet, bélsugaraik azonban több sejtnyi szélesek, a kétszikűek bélsugaraihoz hasonlóak. Míg WITHAM (50) e fákat külön genusba foglalta, addig KRAUS (35) ezeket is az Araucarioxylon fajai közé sorozta. SCHENK (36 24 0) e fákat a Calamodendreae fosszilis növényekhez csatolta, SOLMS pedig (40 U 2) a további Pycnophyllumfákkal, nevezetesen a P. primaevus-X., a Cordaites medullosus-sziA hozta vonatkozásba. GÖPPERT ezeket ismételten (16 m) külön csoportba egyesítette, a mit én is a leghelyesebbnek tartok. Ide soroztattak: Pitus primaevus WITH. (.Araucarites xantoxylon GÖPP.), P. medullaris (LINDL , et HÜTT.), P. antiquus WITH , és P. Withami (LINDL , et HÜTT .) fajok. Ezek közül a GÖPPERT Arborétumában a P. primaevus van meg s ezt megvizsgáltam, de finomabb szerkezeti sajátságai pontosan meg nem állapíthatók. A GÖPPERT leírásával ellentétben ezen is találtam tenyészeti gyűrűket, a mit a bélsugaraknak helyenként való kiszélesedése árul el. A bélsugarak 10—15 sejtnyi szélességet elérnek, és a húrirányú csiszolaton 70—80 s több sejtnyi magasak. A bélsugársejtek finomabb szerkezetét s gödörkéit nem vehettem ki. A keresztcsiszolaton a tracheidák szabálytalan elhelyezésűek, igen változó nagyságúak és vékony falúaknak látszanak. Úgy ezek a sajátságok, mint a vastag bélsugarak azt bizonyítják, hogy e fák sem a Pycnophyllum, sem az Ullmanites-fákkal semminemű kapcsolatba nem hozhatók. A leírásokban és rajzokban sem a P. primaevus, sem a másik három faj nincs behatóan jellemezve, s így ujabb meghatározások számára, típus gyanánt tulajdonképpen egyik sem alkalmas. GÖPPERT (16 40 4) feljegyzi, hogy együvé is tartozhatnak, de ez éppen oly kétes kijelentés, mintha azt állítanók (a mi valószínűbbnek látszik), hogy külön fajok. Hisztologiailag egyik feltevést sem tudjuk bizonyítani, s így csupán a megadott sajátságokhoz és különösen a vastag és magas bélsugarakhoz fűzött Pitus csoportról szólhatunk, a melynek eddigelé egyetlen típusa sem ismeretes eléggé. Ullmannites. Ebbe a csoportba sorozhatók mind ama Araucaria-szerkezetű fák, a melyek a Pycnophyllum, Pitus és Pycnophyllites fákon kívül a paleozoi rétegekből eddig leírattak. Hogy a régi Araucarites elnevezéstől és az ezzel kapcsolatos csoportosítástól eltérek, azt indokolja az, hogy ezek a fák Araucaria-szerkezettel bírnak
