A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 3. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1911)
Jaekel Ottó: Placochelys placodonta a Bakony felső triászkorú rétegeiből
71 Placochelys placodonta J aekel. 3. a bal czombcsont (4—8. ábra). 4. a jobb czombcsont. 5 — 7. három alkar- vagy alszárcsont (9—13. ábra). 8 egy disztális újjpercz (18. ábra). Ezen csontok alapján ugyan nem alkothatunk magunknak kielégítő képet a végtagokról, de azért a legtöbb csont, helyzete alapján, meghatározható, és így a végtagok általános physiologiai habitusára is következtethetünk. Placochelys-ünk lábcsontjaiból a VIII. táblán láthatók jutottak birtokunkba, melyek kétségkívül ugyanazon 1. számú példányból származtak, azonkívül még néhány, más példányhoz tartozó, kevésbbé jó állapotban maradt csonttöredék került elő, melyekről azonban, minthogy az előzőket nem egészítik ki, nem közlünk rajzokat. Mindenekelőtt megjegyzésre méltó, hogy valamennyi csont igen tömött és erősen megcsontosodott, továbbá, hogy valamennyiről hiányzik az epiphysis. Mivel a csontok végeinek felszíne többnyire ép, az epiphysisek szükségképen porczogósak vagy legalább is gyöngén csontosak lehettek. Mivel az 1. számú példány, a melyhez valamennyi végtagcsont tartozhatott — kivéve talán a VIII. tábla 14. ábráján látható csontot,— egészen fejlett állat volt, azért az epiphysiseknek porczogós állapotban való megmaradása nem ifjúkori, hanem epistatikus jellemvonás, a melyet a Placodontáknak vízi életmódjával kielégítő módon magyarázhatunk meg. A legnagyobb csontokat, melyek párosával fordulnak elő, felkarcsontnak és czombcsontnak kell tartanunk. A VIII tábla \a — 7 és a 3. ábrán feltüntetett csontokat felkarcsontoknak kell tartanunk, mivel ezeknek a disztális végén, a felkarcsontra annyira jellemző kiszélesedésen egy mélyedés található, a mely csak a foramen ectepicondyloideum-nak felelhet meg. Az 1 a ábra bal alsó részében és a disztális véget ábrázoló képen (17) balfelől nagyon élesen szembeötlik ez a mélyedés, mely BOJANUS és DOLLO 1 nézete szerint a mellső végtagot beidegző ideg vezetésére szolgált volna, a mely számos alaknál átfúrja a felkarcsontot, más esetben pedig, mint itt is, egyszerűen csak vályút alkot. Az a körülmény, hogy ez a vályú a felkarcsontnak kevésbbé domború szélén feküdt, azt bizonyítja, hogy elül és kívül volt, azaz az orsócsontnak (radius) megfelelő oldalán feküdt. Mivel az imént használt kifejezés (foramen ectepicondyloideum) majdnem kimondhatatlan és kevéssé nyomatékos, e csatornának «canalis radialis* névvel való jelölését lényegesen jobbnak tartom. A csatorna szónak használata azonkívül azért is előnyös jelen esetben, mert a foramen radiale-re és a fossa radialis-ra egyaránt alkalmazható. Ehhez képest a foramen entepicondyloideum helyett, a mely különben itt nincs meg, a «canalis ulnaris» elnevezést ajánlom. DOLLO a Champsosaurus-nak teljesen hasonló felkarcsontját ábrázolja. Kitűnő leírásai alapján megengedhetjük magunknak, hogy a mi esetünkben is «entotuberositás»-nak minősítsük azt a sarkot, a mely a homorú belső felületen található. A czombcsonttal szemben, a felkarcsontra jellemző erősebb görbülete. Nincsen kizárva, hogy a VIII. tábla 14—15. ábráján feltüntetett és erősen megrongált csont valamely másik, kisebb példányé és talán a III. tábla 1. ábráján látható koponya tulajdonosához tartozik. A 14. és 15. ábrán lerajzolt csontokat nem merem lábszár1 L. DOLLO : Premiére note sur la Simoidosaurien d'Erquelinnes; Bull. Mus. d'Hist. nat. de Belgique. Tome III. 1884—85. Bruxelles. 175. old.
