A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 2. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)
Bittner Sándor: Bakonyi triasz-brachiopodák
6 Rákon) i triasz-hrachiopodák. lön mutatva az is, hogy az ilyen alakok társaságában olyanok is jelentkeztek, a melyeknél a kis teknőben a kevésbbé csökevényes septum tényleg megvan. — A most rendelkezésemre álló bőségesebb anyag lehetővé teszi azt megállapítanom, hogy e kétféle alak fajilag egymástól el nem választható. Némelyeknek, a raibli alakhoz hasonlóan, a búb csúcsán csak egy, középre eső héjvastagodásuk van, más példányokon pedig e vastagodáshoz még egy igen gyenge és mindig nagyon rövid s vékony septum is hozzá illesztetik, a mi, ha a példányt csak kissé is tovább csiszoljuk, eltűnik (1. c. p. 158, az alsó ábra két átmetszetben), holott a fogtámasztékok a búb végén még azután is láthatók maradnak. E szerint ezen faj erősen redukált fogvápatámasztókkal bíró Dielasmaként volna jellemezhető és ekként rendkívül megközelíti a Terebratula rhactica ZUGM. ( Zugmayeria WAAGEN) típusát ; egyúttal azonban azt is bizonyítja, hogy e tipust alig lehet önálló generikus vagy subgenerikus csoportnak elfogadni. Semmi esetre sem lehet ezen alakokat, a melyek itt a Terebratula julica neve alatt egybefoglalvák, továbbra is különválasztani, pusztán azon az alapon, hogy a kis teknőben minden esetben határozottan csökevényesen alakult fogtámasztók, illetőleg a septum, majd kevésbbé, majd erősebben vannak kifejlődve. A jó állapotban levő magvak kis teknőjének búbján többnyire három gyengén bemélyedő és kevéssé szétváló (divergáló) vonalat látunk, a középrészen azután még egy-egy oldalt fekvő, elmosódottabb vonalat, melyek csaknem a fogvápák irányának folytatásába esnek. A fogvápák között tűnik elő sötétebb színben a búbnak felette rövid, közepes megvastagodása, mely a fogvápatámasztók egybeolvadásából keletkezett. Az ilyen példányoknál a fogvápák középütt igen közel esnek egymáshoz. A hol pedig valamivel távolabb feküsznek egymástól, ott belső szögleteikből a fogvápatámasztók felé toldalékszerű léczek (Ansätze) húzódnak át, a melyek csökevényes septummá egyesülnek. E rudimentalis septum majd minden esetben felette vékony és rövid marad, annyira, hogy szabad szemmel alig vehető ki. Csak egyetlen egy, 18 mm. hosszú kőmag van még az anyagban, a melynek búbján egy világosan bemélyedő, 4 mm. hosszú septum van jelen, s ez, a meglevő benyomatból következtetve, számottevő vastagsággal és mélységgel bírhatott. Azonban semmiképen sem lehet ezt a példányt fajilag a többitől elválasztani (18. ábra). Felemlítésre méltó még az a körülmény, hogy a kőmagvakon a homlokperem felé gyakran jól érvényesülő, sugárszerű rovátkoltság is jelentkezik, a mi egyébként sok terebratulánál látható. E fajnak különböző termőhelyekről származó példányai nem mindig azonosan kifejlődött alakok. Egyes helyeken, a típusos, széles és erősen biplicata egyéneken kívül, keskenyebb és gyengébben biplicát példányok is előfordulnak. Mielőtt azonban erről bővebben nyilatkoznám, szükségesnek látom a rokon alpesi formákról egynehány megjegyzést közbeszúrni. WÖHRMANN S. báró az ő «Kritische Zusammenstellung der Fauna der Raibier Schichten» (Jahrb. d. geol. R.-A. 1894, p. 648) czímű munkájában azt mondja, hogy a Terebratula julica oly közeli rokonságban áll a Terebratula Paronica TOMMASI fajjal, miszerint nem lehetetlen, hogy amaz a T. Poronica-nTk. csak egy változata. E megjegyzés nem eléggé alapos. A Terebratula julica és a T. Paronica TOMM. annyira különböznek egymástól, a mennyire csak két jó brachiopodafaj különbözhetik. WÖHRMANN-nak az a nézete, hogy t. i. a Terebratula julica azonos a Ter. Paronicaval, csak következménye annak a régibb (1. Abh. XIV, p. 154) meggyőződésének, hogy az ő északalpesi Terebratula Bittneri-]c fajilag azonos a Ter. Paronica-\a\.
