A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 2. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)
Kittl Ernő: Adatok a triász halobiidái és monotidái monográfiájához
130 Adatok a triász Iialobiidái és Monotidái mono gr a fiájához. 86 fül peremi része is helyenként kidudorodik. A hátsó háromszög többnyire jól kifejlődött, domború, durva radiális bordákkal bír, egy része sima; fiatal példányokon a fül majd határozott, majd határozatlan. A búb exczentrikus, a növekedési redők néha a hátsó fülnél megtörnek. A posidonia-szerű embryonális példányok, melyek a kifejlődött példányokkal nagyon gyakran együtt jönnek elő, majd tojásdadok, majd szögletesek. Ezeket az embryonális példányokat rendesen Posidonomya wengensis-nek írják le. A bleibergi példányokon (a bécsi földtani intézet gyűjteményében) a héj vastagságát meg lehet mérni, ez 0'2—0'5 mm. közt váltakozik. A bakonyi triászból származó közepes nagyságú teknőknek, melyeket Posidonia sp.-nek is lehetne tekinteni, tojásdad alakjuk és messze elől álló búbjuk van ; a legnagyobb magasság kissé a közép mögött van. A növekedési csíkok nagyon szabálytalan redőket képeznek. Ezek a konczentrikus redők gyakran ketté ágazódnak; gyakran a hullámhegy hosszában hullámvölgybe megy át. A teknő hátsó felén, különösen alól radiális redők felhalmozódása látható, melyek épp oly szabálytalanok, mint a konczentrikus redők. Az egész díszítés azt a benyomást teszi, mintha erős nyomás hatására elváltozott volna. Ezekről a közepes nagyságú héjakról és töredékeikről bátran mondhatjuk ki a H. rugosa-hoz való tartozóságot. Ha tökéletesebb példányokat is ismernénk, akkor a H. rugosa-nak a veszprémi márgákban való fellépését biztosnak vehetnők, így azt csak valószínűnek nevezhetjük. Lelőhelyei: A H. rugósa számos lelőhelyét már MOJSISOVICS összeállította (i. m.). A következő helyekről említi: Feuerkogel (Rötelstein), Raschberg (ez a példány Halobia miesenbachensis), az észak-tiroli, salzburgi, felső-stájerországi, felső- és alsóausztriai carditás rétegek, a karinthiai bleibergi rétegek, végül a Kárpátokban több helyen. Nagyon elterjedt ez a faj az északi Alpokban és pedig az ú. n. reingrabeni palákban Carnites floridus-szeX, melyeknek a H. rugósa a tulajdonképeni vezérkövülete. Ismertebb lelőhelyek Lunz és Reingraben. Én még a következő helyekről ismerem: Weyer (Lindau és Stampfgraben), Wandau, Hinter-Wildalpe, Bürgeralpe Mariazellnél, Türnitz, Ramsau, végül Bleiberg a déli Alpokban. Magyarországról nem ismerek teljes és biztos példányokat. Itt csak a nagyobb héjak töredékeiről és posidonia-szerű közepes nagyságú héjakról szólhatok. Az előbbiekből csak kevés és nagyon hiányos példányom van, az utóbbiakból azonban sok és aránylag teljes. A fentiek alapján a H. rugósa a veszprémi márgákban nagyon valószínű. Lelőhelyei itt: Szentjakabfa (töredékek és posidonia-szerű példányok); Óbudavár (töredékek és posidonia-szerű példányok); Csopaki árok (töredékek); Vámoskéri haraszt (embryonális példányok); Paloznakon a Tódi mező (töredékek és embryonális példányok). Csak posidonia-szerű példányok a következő helyekről származnak: Arács, Aszófő, Monoszlón a Pontyorhegy, Szentjakabfa, Csicsó és Veszprém. Nagyon kicsi embryonális példányok (Avicula globulus) Balatonfüreden fordulnak elő. Ezek lehetnek ugyan a H. rugósa embryonális alakjai, ezt azonban nem lehet megállapítani.
