A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 2. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)
Kittl Ernő: Adatok a triász halobiidái és monotidái monográfiájához
117 areája, a mely határozottan behorpadt. A bordák a mellső részen kissé, a hátsó részen erősen legyöngültek. A teknők feltűnően domborúak. A már említett H. miesenbachensis-\o\ eltekintve a Halobia salisburgensis-sél alakra nézve így hasonló a Halobia distincta és a H. Eckkarti. A H. Eckharti a H. salisburgensis- tői csak finomabb bordái révén különböztethető meg, a H. distincta kissé laposabb. A lelőhely kora valószínűleg karni. Lelőhelye : Hagen-hegység, a Karalpe fölötti falak, BITTNER gyűjtése. Halobia stilinartim BRONN. 1830. H. BRONN: Üb. d. Muschelversteinerungen Pectinites salinarius etc.; Neues Jahrbuch von L EONHARD U. B RONN. I. 282—284. old. IV. t. 3 a, b és c ábra. 1874. E. v. MOJSISOVICS: Üb. die triad. Pelecypoden-Gatt. Daonella und Halobia ; Abh. der k. k. Geol. Reichsanst. VII. k., 2. f. 28. old. IV. t, 12 — 14. ábra. 1906. G. v. A RTHABER : Lethaea geogn. II. 1., Trias, 47. t. 4—5. ábra. Ezt az alakot először BRONN írta le, szerinte 150—200 bordája van, pontosabban azonban nem számolta meg. A zárosperem rövidebb oldalán levő fület kónikus dudorodásnak írja le. Miután BRONN típusaihoz nem férhettem hozzá, Mojsisovics-ra kell hivatkoznom, a ki leírásában a mellső peremről megjegyzi, hogy az merőlegesen lefelé halad (nem pedig ferdén, mint BRONN rekonstrukcióiban); megemlíti még a teknők erős domborúságát. A legnagyobb héj magassága 15 mm; tehát kis héjakról van szó. A következőkben a fajnak tökéletesebb leírását adom : A héjak kicsinyek, aránylag domborúak, ferdén oválisak, a mellső harmadig előrenyomult erős búbbal. A héj legnagyobb magasságát a középen vagy kissé mögötte éri el. A fül egyszerű, kidudorodó, félkúp- vagy tetőalakú, osztatlan dudorból áll. A hátsó areát többé vagy kevésbbé határozottan elhatárolja egy radiális barázda. A határbarázda felett gyakran egy kis radiális kiemelkedés látható. A radiális bordák száma nagy (ritkán lehet több 100-nál), a búbnál kezdődnek, háromszoros, többnyire egyszerű elágazodással a perem felé számosabbakká válnak. A mint azt már MOJSISOVICS megjegyezte, ez a faj a H. lineata-hoz hasonlít, ennek teknői azonban laposabbak. A hozzá még inkább hasonló H. distincta-nak kevesebb bordája van, a hátsó areája bordátlan. A H. salinarum-wak a Breslwieskogelről származó típusai többnyire kissé nagyobbak a H. distincta közönséges példányainál, melyekhez nagyon hasonlítanak. A számos, sűrűn álló, finom radiális borda egyszeri vagy kétszeri osztódás útján keletkezik. Két példányon a mellső fül erős, osztatlan dudorodásból áll. A hátsó, szintén bordázott háromszög domború, alól egy lapos barázda határolja. Lelőhelyei: A Halobia salinarum eddig csak az ausseei Salzberg környékéről ismeretes. Lelőhelyei: Breshvieskogel, Prater am Steinberg és Breuning, mind az ausseei Salzbergen vannak; kissé lejebb van a Wohlmutgraben (Karlgraben) a Raschbergen. ARTHABER G. még a Teltschenalm közelében levő Ferdinandtárót is 27. ábra. Halobia salisburgensis KITTL n. .f. A Hagen-hegység (Karalpe) szürke meszeiből, gyűjtötte BITTNER A. (Term, nagyság. A radiális díszítés a valóságban jobban vehető ki, mint az ábrán.) Eredetije a wieni földtani intézetben van.
