A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)
Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi
A tüskék. Cidaris pa ras ta dif era, és de coratissima. 209 A faj története. — WissMANN-nak MüNSTER-nél (1841, 44. 1.) olvasható típus-leírása a következő bélyegeket sorolja fel: a tüskék kicsinyek, változó alakúak, körte, orsó, vagy kulcs idomúak, erős, többé-kevésbbé szemcsés bordákkal; testük („Stiel'") igen rövid, alapjuk és gyűrűjük sima. DESOR (1855) a C. dorsatá-iól bibircseinek sorozatossága révén különböztette meg, s lemásolta WISSMANN ábráit. KOECHLIN-SCIILUMBERGER (1855) fenntartotta a fajt, s kiemelte, hogy a vápa széle és a gyűrű a főtengelyhez képest mindenkor ferde. BEYRICH (1863) számos tüskét írt le, melyek egy Füssenről származó kőzetdarabon találtattak. LAUBE (1865) a már említett bélyegeket megtoldotta azzal a kijelentéssel, hogy néha, különösen a gömbölyű tüske-testeken-párhuzamos keresztárkok észlelhetők a bibircssorok között; talán azt értette ez alatt, hogy a bibircsek éppen úgy alkotnak haránt-, mint hosszanti sorokat, a mit azonban én magam nem észleltem. Azt is mondta, hogy a vápa igen kicsiny és szegélye sima. LAUBE ábrái az alak és díszítés változatosságát szemléltetik, a mennyiben a ferde alap úgyszólván az egyetlen közös vonásuk; valóban, a b és c fiatal C. alata-t is képviselhetnek. Ezzel kapcsolatban felemlíthetjük, hogy ama négy tüske közül, melyet KLIPSTEÍN (1843, XVIII. tábla, 14 a—g ábra) „Unbestimmte Cidariten" gyanánt ábrázolt, az egyik a C. Hausmanni-xa emlékezteti az embert. Ennek a példánynak (KLIPSTEÍN, 14 a, b ábra, Brit. Mus. E 4597) úgy a díszítése, valamint az alapja is az erre a fajra nézve jellemző sajátságokat mutatja, s az eltérés abban áll, hogy a teste összenyomott, egyik lapja inkább bordás, semmint bibircses, s hogy az alap ferdeségének iránya a test haránt- és sagittális síkjai közé esik, mely helyzet, mint látni fogjuk, átmenetet képez a C. alata és a C. Hausmanni között. QUENSTEDT (1875, Petref. Deutschl. III, 194. 1.) a C. Hausmanni-t a C. dorsatá-xa vezette vissza, azok a tüskék azonban, melyeket ábrázolt (LXV1II. tábla, 69—71. ábra), úgy látszik, nem tartoznak az igazi C. Hausmanni-hoz, a mennyiben nagyobbak és rendetlen bibircseik vannak. HESSE (1900) volt az első, a ki a fajt biztos alapokra fektette, kimutatván, hogy mikrostructurája sajátszerű; ennek részleteire még visszatérünk. BROILI (1904) megállapítja, hogy ezek a tüskék közönségesek a Seiser Alp pachicardiumos tufáiban, de mint később látni fogjuk, ezek a példányok több tekintetben eltérnek a cassiani alakoktól, s ezért legjobb őket alsó raibli korú mutációnak tekinteni, melynek számára a tojacea nevet ajánlom. Egyelőre czélszerű lesz ezt a mutációt kizárni, s közelebbről szemügyre venni a cassiáni korú tüskéket, és pedig az alábbi néven : „Cidaris" Hausmanni typica. (XII. tábla, 367 — 369 ábra és XVI. tábla, 448, 449. ábra.) Diagnosis. — Nagyobb termetű C. Hausmanni, melynek átlagos hossza 6 mm; bordái jól szembetűnők, s elérik a test distális végét, közbeiktatódó árkokkal, melyek kb. olyan szélesek, mint a bordák; bibircsei rendesen világosak, s ritkán teljesen csökevényesek; alapja a tüske főtengelyéhez képest határozottan ferde. Lectotípusa, típus-lelőhelye, típusának leírása ugyanaz, mint a fajé. A Balaton tudom, tanulmányozásának eredményei. I. köt. I. rész. Pal. függ. ' 14
