Lóczi Lóczy Lajos: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének geológiája és morfológiája, 1. szakasz: A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1913)

XII. Fejezet. Holoczén képzödmények

515 amelyen a patakok kavicsmurvájukat a mai somogyi partvidékre néha leszállították. A kenesei magas parton végignyúló alsó pleisztoczénkorú meder 70—50 m.-nyire a mai Balaton színe felett és az akarattya-balatonaligai öblön keresztül tartott Balatonvilágoson át Városhídvégig.

1 Tihany és Szántód között a pannoniai-pontusi rétegek összefüggését alig 2

1/

2, a félsziget aszóföi nyakán pedig csak 1 km. széles rés választja el; azonban úgy a tihany-szántódi szoros legmélyebb pontján, miként az aszófői nyakon végzett fúrások a talajban a pannoniai-pontusi rétegeket tárták fel. Mindebből a pannoniai-pontusi rétegeknek folytonosságát hiszem 200 m. t. sz. feletti magasságig a pleisztoczén idő elején. Hasonló összefüggő hátságot helyeznek erre az időre Révfülöp—Boglár, Badacsony—Fonyód és Balatongyörök—Balatonberény között. Ezek az összefüggő pannoniai-pontusi rétegekből álló közök választották el azokat a beszakadásokat, amelyekben az ősi Balaton vize lefolyástalanul összegyülekezett. Ekként négy különálló medencze volt a Balaton kezdete : 1. a Kenese és Tihany félsziget közötti, 2. a Tihanyfélszigettől a Révfülöp—Boglár közti hátságig terjedő, 3. az ettől Balatongyörök—Balatonberényi ősi gerinczig érő és 4. a keszthelyvidéki medencze. A Kis-Balaton, a Princzipális-csatorna mellékének Zalabér, Szabar és Hidvég közötti mocsaras síksága, a Szévíztó eredetileg lefolyásnélküli medenczéje a Balatontól nyugatra, a Kabaka patak nádbozótos rónasága Balatonfőkajár és Lepsény, meg a fejérvármegyei Sárrét között északkeleten tükrözik ma vissza a Balaton kezdetének képét. A tavaszi hóolvadás idején ezek a medenczék vízzel telnek meg és sikér tóságokat adnak, amelyekből a gondosan ásott csatornák is csak hosszabb idő alatt képesek levezetni a vizet. Valamennyi geologiai és paleontologiai adatom azt bizonyítja, hogy ezek a medenczék a pleisztoczénkor elején támadtak helyi tektonikus behorpadások következtében és fennmaradtak a Balatonfelvidékről lerohanó, leeső szelek deflácziója következtében. A beszakadás legnagyobb mértéke a zalai partok mellett történt: ahol a tó fenekének megfúrása 22—25 m. mélységig a mai vízszín alatt is még balatoni üledékekben járt; míg a somogyi partokon már 10—13 méter mélységben elértük a pannoniai-pontusi rétegeket. A négy lefolyástalan balatoni depresszió kezdetben nem lehetett nagy kiterjedésű; mindenfelül messzire belenyúltak a lankás lejtők és nyelvekként domb-orrok, amelyek között széles völgyületek szolgáltak le a medenczékbe. Kenese környékén maradványaiban még fel lehet ismerni azt az eredeti állapotot, amely a pleisztoczénkor vége felé a Balaton keleti részét környezte. Az eredetileg kicsiny medenczéket a szélokozta hullámmarás mindjobban és jobban tágította, amint a dombnyelveket lenyeste és a völgyületek közötti magas partfalakat létesítette.

2 Amint a partok a hullámmarás, alámosás, lerogyás következtében fokozatosan hátráltak, helyet adva a kiterjedő víztükröknek, az egyes medenczéket elválasztó hátságok eltűntek és a négy víztükör összefolyt az egységes Balatonba. Csak a Kis-Balaton maradt meg, mintegy az ősi eredeti állapot mutatójául. Hogy milyen dinamikai törvények szerint marta a szélhajtotta hullám a partot 1 Lásd fenn a 500. oldalon elmondottakat. 2 Lásd a Jelentést a „Balaton-bizottság" 1892. és 1895. évi munkálkodásáról; a Földrajzi Közlemények XXII. köt. 134—135. oldalain. 33