Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

fakadt. Csak annyiban, s ott maradt hatályban, amennyiben, s ahol új törvény másképp nem rendelkezett. - Az Országbírói Értekezlet egyik fontos döntése volt, hogy a fenntartott ásványok sorából kivette a „kő és barnaszenet" {ez visszatérést jelentett II. Józsefhez! Id. tsz. VII/1.) A további módosítások a bányabíróságokra, a bányabírói eljárásjogra, az örökösödés különleges eseteire a bányákkal kapcsolatosan stb. vonatkoztak. Korszakunk végéig az országgyűlés elé még négy bányatörvény-javaslat került, de egyikből sem lett törvény (1870, 1884, 1889, 1903). Két önálló törvényt viszont alkottak az ásványok felhasználásával kapcsolatban: 1911. VI. tc. az „ásványolajfélékről és a földgázakról" és az 1911. VII. tc. a káliumsókról. Mindkét ásványféleség kutatását és kiaknázását az állami monopóliumok közé sorolták. A bányászat igazgatási kérdései 1526-tól a 18. század közepéig A 18. század közepéig a bányászati igazgatás átfogó vagy egységes szervezetéről nem beszélhetünk. Ennek oka a hazai bányavidékek rendkívül zaklatott sorsa e korszakban. Magyarország történeti bányavidékei - Alsó-Magyarország, Felső-Magyarország, Szatmár, Erdély - a királyi Magyarország, az Erdélyi Fejedelemség és a török megszállás hosszabb-rövideb átmeneti idejét élték. Korszakunkban a Habsburg-tartományok gazdasági ügyeit az udvari kamara intézte Bécsben. Ennek helyi kamarái voltak az egyes tartományokban. A magyar kamara létrehozásakor (1528/31) ilyen szerepet szántak részére is. Ez nem sikerült de jure. Ténylegesen csak befolyása lehetett az udvari kamarának a magyar ügyek intézésére. A magyar kamara fölterjesztéseit az uralkodóhoz küldte, s onnan kapta vissza, - közben azonban az uralkodó konzultálhatott, véleményezést kérhetett az udvari kamarától. Egyes ügyeket azonban kivettek a magyar kamara hatásköréből, történetesen a bányászatot és pénzverést. Ezt az alsó-ausztriai kamarára bízták, amely fönnállásáig (1625/35-ig) az udvari kamara alá tartozott. Ettől kezdve bányászatunk kezdetben csak az alsó-magyarországi - közvetlenül az udvari kamara alá tartozott 1741-ig, amikor is a magyar kir. kamara hatáskörébe került törvény szerint (1741.14. tc). A tulajdonképpeni helyzeten ez sem változtatott sokat, mert az uralkodónak joga volt a saját nevében rendeleteket kiadni a kincstári bányászat részére, melyek - természetesen - az udvari kamarában születtek. (Tanú erre F. A. Schmidt hatalmas bányajogszabály-gyűjteménye.) A kialakult helyzetet az 1790/91-es országgyűlés törvényesítette is, kimondva, hogy a bányatörvényeket és a bányászati bíráskodás kérdéseit az országgyűlés, de a bányászati gazdálkodás szabályozását, mint a király jogköréhez tartozót, a király részére tartja fönn. (1790. 22. tc). A bányászati kamarai igazgatás nyelve kezdettől német volt (lásd: Miksa-féle bányarendtartás). Egyes vélemények szerint ezért sem kerülhetett a magyar kamarához a bányaügy. Az alábbiakban az egyes területek igazgatási kérdéseinek vázlatát adjuk: Alsó-Magyarország 1548-ban (esetleg korábban is) I. Ferdinánd a terület bányászatát az alsó-ausztriai kamara alá rendeli. Nincs tiltakozás a rendek részéről, mivel - mint láttuk - a király mint magánföldesúr birtokolja a bányászat nagy részét, s egyéb jövedelmei is felségjogból erednek, melyet középkori hagyományos fölfogás szerint - a rendek nem firtatnak. A tiltakozások inkább a bányavárosok részéről történnek, s inkább a királyi tisztviselők ügyeivel kapcsolatosan: a bányaváros ősi kiváltságai, vagy az alsó-ausztriai kamara az erősebb? (Főleg bíráskodási ügyekben.) Az országgyűlés 1552-ben hoz először határozatot az ügyben: „Az ország bíróságainak a külföldi tisztviselők alávetve legyenek. Az ország karai és rendéi belenyugosznak abba is, hogy a bányá-