Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

2. Paulinyi Oszkár a sóregále magyarországi kialakulásáról írott úttörő jellegű tanulmányában (1924) bebizonyítja, hogy a sóregále csak a 14. század elején kezd kialakulni hazánkban. Az Árpádok korábbi sóbányászati adományai mind saját magánbirtokukra vonatkoztak, tehát tulajdonképpen nem uralkodói, hanem földesúri jogosítványnak számítanak. Nem saját birtokra vonatkozó sótermelési királyi engedélyről e korból nem tudunk. Ugyanakkor Paulinyi több adatot ismertet, amely azt bizonyítja, hogy az Árpádok alatt jelentős kősóbányák - minden királyi engedély, vagy adomány nélkül - földesúri művelés és kezelés alatt álltak. (A vízaknai kősóbányák még 1326-ban sem tartoztak a királyi sógazdasági szervezethez.) Zycha (1899) alapján emlékeztet arra, hogy a német-római császárság területén is csak a 12. század végén jelentkezik - inkább még csak igényként - a bányászatra vonatkozó felségjog, s tulajdonképpeni tényleges érvényesülésének kezdetét csak a 13. század elejére lehet tenni. Mindaddig a földbirtok részének tekintették a bányakincset. A sóregále a velünk kapcsolatban álló nyugati országokban még később jelentkezik: Bajorországban a 15. század végén, a sókereskedelmi monopólium pedig csak a 16. században; Ausztriában az első kincstári kősóüzem csak a 18. században létesül. Paulinyi ennek alapján megállapítja, hogy a 14. század első harmadáig: a) a kősó nem regália, hanem a birtok tartozéka; b) az Árpádok sógazdasága: földesúri sógazdálkodás, amelyet magánbirtokaikon űznek: Torda, Kolozs-Doboka, s a gyepűk későbbi müvelés alá vételekor a máramarosi és sóvári bányák. (Véleményünk szerint ebből adódott az a közismert eset, mely szerint Ajtony vámot vetett ki Szent István Maroson szállított sójára: Ajtony nem királyi sóra vetett vámot, hanem földesúrira, s erre, úgy látszik megvolt a joga, ill. általában a lehetősége.) c) nagyrészt véletlen, hogy a leggazdagabb sóterületek éppen az Árpádok birtokába kerültek, ill. az ő birtokaikon fedezték fel később azokat. A célszerű birtokbavétel lehetőségét sem lehet azonban kizárni. Véleményünk szerint a Paulinyi által tökéletesen levezetett bizonyítási sor alapján (hasonlóan a sóregále eredetéhez), egyértelműen következtetni lehet a nemesfémbányászat, ill. általában a bányászat felségjogának nem Szent István-kori, hanem későbbi eredetére. A honfoglaló magyarok központi vezetése - egyre több adat utal erre a szakirodalomban - intézményesen és szervezetten gondoskodott a központi hatalom és a katonai szervezet szükségleteinek kielégítéséről, így többek között a vastermeíésről (lásd Heckenast Gusztáv alapvető tanulmányait a 10-11. századi vastermelési szervezetről), a sóeliátásról, és egészen bizonyosra vehetően a nemesfém-szükséglet fedezéséről is. Wenzel (1880) említi, hogy 953-ban a magyarok a morvákkal együtt csehországi ezüstbányákat foglaltak el a Zdari hegységben, s azokat tíz esztendeig saját hasznukra műveltették. Ha ehhez hozzávesszük a honfoglaló magyarok fejlett vas- és fémművességéről ismert adatokat, nyilvánvalóvá válik, hogy a magyarság központi vezetése tudatosan törekedett a már művelés alatt álló bányavidékek megszerzésére. Hangsúlyozzuk, hogy a már művelt, ismert bányákról van szó: erdélyi kősóbányák, a nyugat-magyarországi és az észak-borsodi vasércterület, és minden bizonnyal Selmec és Radna ezüstbányái. Ezzel egyáltalán nem mondtuk azt, hogy a magyarok (a honfoglaló „magyarság" összetett népe) kifejezetten bányász-fémműves nép lett volna, viszont azt bizonyosra kell vennünk, hogy a honfoglalók központi vezetése tisztában volt a bányászat és fémtermelés jelentőségével, s arról intézményesen gondoskodott. Tehát nem új bányahelyek fölkutatásáról, megnyitásáról van itt szó, hanem a meglevők elfoglalásáról, hasznosításáról és műveltetéséről. (Általában nem saját művelésről: a bányák műveléséhez hozzáértő embereket vásárolnak a 10. században - említi Wenzel -, pedig ebben a korban általában a magyarok árulnak rendszeresen rabszolgákat.) Ennyi „véletlent" nem tételezhetünk fel még akkor sem, ha írásos, közvetlen bizonyítékokkal nem is támaszthatjuk alá álláspontunkat. A „véletlen" ellen szól az is, hogy nincs tudomásunk egyetlen olyan e korban művelt jelentős ércbányahelyről sem, amely nem az Árpádok kezén volt eredetileg.