Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

Összegezve: a honfoglaláskor, majd a központi hatalom kiépítése során, célszerű megfontolás alapján a kiemelkedően hatalmas királyi (fejedelmi) magángazdaság része lett - de facto - a vastermelés, a sótermelés és a nemesfémtermelés. Nem jogi megfontolás alapján: a honfoglalók jogéletében ilyen intézmény léte kizárt, a nyugati jogban pedig kimutathatóan csak a 12-13. század fordulóján jelentkezik a bányászatra vonatkozó felségjog. A fejedelem nemcsak a földrajzi elhelyezkedésben, hanem a gazdaságban (gazdagságban) is biztosította magának (a központi hatalomnak) a kulcspozíciókat. De csak a kulcspozíció, a saját szükséglet maradéktalan biztosítása volt a cél, nem a monopolhelyzet megteremtése. A fejedelmi (királyi) vastermelő szervezet mellett, azzal egyidejűleg az ország számos helyén termeltek még - több-kevesebb - vasat, s a szervezet felbomlása után, nyilván mert a központi hatalom nem érezte szükségesnek, nem tett intézkedéseket a vastermelésnek a kialakuló felségjogba vonására. (A vas, a hazai jogban, sohasem lett regália.) A sónak felségjog körébe vonása is csak akkor indul meg, amikor a kincstár a saját sógazdálkodásából származó bevételeket látja veszélyeztetve a magán (közösségi) sótermeléstől. - Kimondhatjuk, hogy a hazánkban kialakuló „bányászati" felségjog nem általánosan a földből származó ásványi anyagok összességére, hanem pontosan megjelölt egyes, egyedi anyagokra (kősó, arany, ezüst) vonatkozott. A kialakult magyar országos bányajogot (ill. ennek hiányát) és a bányászati igazgatás szervezetét a bányászatnak a királyi magángazdaságon belüli elhelyezkedéséből lehet levezetni. Az országos bányajog Országos jogszabályunk a 14. század elejéig nem rendelkezik a bányászatról. Ez nyilván a királyi magángazdasági bányászat következménye. Királyi írásbeli intézkedésekről a bányászattal kapcsolatban a 13. század közepétől van tudomásunk, attól az időtől, amikor a királyi birtokok nagy része világi vagy egyházi birtokosok kezére jut, ill. amikor a király birtokain külföldi vendégek telepednek meg. E korból maradtak fönn bányászati engedélyek. A bányászati engedélyek vagy már felkutatott ércelőfordulásokra, vagy csak eshetőségre vonatkoznak, általában felsorolják a felkutatott vagy remélt fémeket (gyakran: „arany, ezüst, réz, vas, ólom, ón, higany és más..." felsorolás). Egy 13. század második feléből származó oklevélből tudjuk, hogy a király bányanyitás céljából igénybe vesz egy birtokot azzal, hogy ha kimerül a bánya, visszaadja. (Tényleg vissza is adta.) Károly Róbert 1327-körüli intézkedéséből tudjuk, hogy a királynak „régi szokás" szerint joga volt elcserélni azt a birtokot, ahol arany- vagy ezüstbányát tártak fel. Mivel ez az ércek eltitkolására vezetett, most úgy rendelkezik, hogy a birtokosé marad a birtok, sőt a királynak járó urbura egyharmadát is neki hagyja. Egyébként ez az első - ma is ismert - országos jogszabály, amely a bányászatra vonatkozik. Az 1351-es királyi dekrétum 13. cikke szerint csak megfelelő csereingatlan ellenében veheti el a király a bányászatra alkalmas birtokot, s ha a tulajdonos nem akarná elcserélni, akkor csak a bányászat legyen a királyé, a birtok és egyéb jövedelme marad a tulajdonosnál. 1405-ben a király kinyilvánítja, hogy csak a tulajdonos „önkéntes és szabadon nyilvánított akarata" alapján cseréli el a birtokot és az urbura feléről is lemond a tulajdonos javára. Mátyás 1486-ban visszatér - szinte szó szerint - Nagy Lajos 1351-es dekrétumára. II. Ulászló 1492-ben a birtokos szabad bányamüvelését deklarálja, csak az urburát kell megfizetnie a királynak. Az 1523. évi 39. tc. ugyanezt ismétli meg. Az áttekintett országos jogszabályok tulajdonképpen a föld tulajdonosának bányászati szabadságát, illetve a birtokához, amelyen ásványi kincseket fedeztek föl, való jogát tárgyalják, s végül biztosítják. Ettől részben függetlenül - és országos jogban nem szabályozottan - ténylegesen létezett a bányászok szabadsága: a bányászattal foglalkozók kutatási, majd bányanyitási