Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

II. Bányászati-kohászati felsőoktatás, tudományosság - A pénzverészet oktatása Magyarországon

egyetlen számottevő exportcikkünk, illetve csak nagy mennyiségben vert arany- és ezüstpénzünkkel tudtuk külkereskedelmi passzívumunkat rendszeresen kiegyenlíteni [2]. A közvetlen kapocs, amely a pénzverést a bányászat-kohászathoz kötötte, tulajdonképpen az aranyválatás (-választás, Goldscheidung) monopóliuma volt. Károly Róbert 1325—29. közötti rendelkezéseivel az ércekből kiolvasztott nemesfémekre és a mosott aranyra kényszerbeváltást írt elő, egyúttal eltiltva a termelőket az aranynak ezüsttől való elválasztásától, illetve az arany és az ezüst tisztításától. Ezt a műveletet kizárólag a kincstári bánya és pénzverő hivatalok részére tartotta fenn [3]. A nemesfémekből készült pénzek korában a pénzverés folyamata két szakaszból állt: egy kémiai-kohászati és egy mechanikai technológiai szakaszból. Az első, az aranynak ezüsttől és más fémektől való elválasztását, valamint az arany és az ezüst tisztítását foglalta magába; célja a pénzítés számára megfelelő alapanyag előállítása. A második, a mechanikai technológiai szakasz, a tulajdonképpeni pénzítés (olvasztás és rudacsöntés, nyújtás, lapkavágás, súlyegyeztetés, színezés, szélezés és végül verés); célja, a megfelelő, pontos érmék előállítása. A külföldi szakirodalomban pénzverésen (Münzkunst) csak ezt az utóbbit értették, az aranyválatásról és tisztításról, mint alapanyag - előállításról csak röviden emlékeztek meg, azt a pénzverés körén kívülálló, kohászati műveletnek tekintették [4], (Az Érchegységben és a német területeken a kohóknál válatták az aranyat.) A 19-20. század fordulójára a pénzverés fogalmának a mechanikai technológiai szakaszra szűkítése már jogossá vált: a papírbankjegyek és a nem nemesfémből készített érmék szerepe túlnyomóvá vált a világ pénzforgalmában. A pénzverés - mint láttuk - szervesen és hagyományosan kapcsolódott a hazai bányászathoz-kohászathoz. E három szakterület, az erdészettel együtt, alkotta a „montanisztikumot", vagy akkori német terminológiával „Bergwerks-kundét" [5]. (Az erdészet biztosította az előbbiek számára a fát, faszenet, e korban az egyetlen energiahordozót.) A 18. századi iskolákat és akadémiákat, ahol bányászati, kohászati, pénzverészeti és erdészeti szakembereket képeztek, ezért németül egyszerűen „Bergschulenak", „Bergakademie"-nek nevezték [6]. A Bergwerkskundén belül a bányászat, kohászat, pénzverészet említése nem fontossági, meghatározó jellegű sorrendet, csak technológiai sorrendet jelentett, - amennyiben persze következetesen használták volna e sorrendet, illetve a szakmai kifejezéseket. A 18. század elejére, az egykor dúsgazdag érclelőhelyek hagyományos módon hozzáférhető és könnyen feldolgozható készletei gyakorlatilag kimerültek. A bányászatnak meg kellett küzdenie az egyre fokozódó mélységekkel, a bányavízzel, a munkaerő, valamint a gépi és állati hajtóerő hiányával stb. A kohászatnak lényegesen csökkentenie kellett a meddőben maradó fém mennyiségét, meg kellett oldania a nehezen feldolgozható ércek kohósítását, az „első energiaválság" néven emlegetett fa (faszén)-hiány következtében megoldást kellett keresnie a kőszén alkalmazására az ércolvasztásnál stb. Mindezek mellett a kincstári bányászat tisztjétől azt is elvárták, hogy gazdaságosan, jól szervezetten irányítsa a vezetése alatt álló termelési egységet, legyen az bánya- és kohóüzem, pénzverde, erdőgazdaság, építési csoport stb. Ezeknek a követelményeknek, a szűk prakticizmuson alapuló, célszerű képzési formák már nem feleltek meg: Magyarországon ugyanis, a 17. század elejétől vannak adataink tekintélyes bányatisztek mellé beosztott ifjakról, akik a szakmai fogásokat a napi munkamenet során igyekeztek a „mestertől" elsajátítani [7]. Az egyes bányaigazgatóságok gyakran panaszkodnak szakemberhiányra: 1724ben például a bécsi udvari kamara felhívja a selmeci főkamaragrófot, hogy az erdélyi Gyulafehérváron huzamos ideje betöltetlen pénzverdefőnöki (Münzmeister) és pénzbecsőri (Münz Quardein = Münzgvardein) állásra keressen, s képeztessen ki alkalmas ifjakat [8] Az 1730-as évek elején Selmecen tanul két nagybányai pénzverdéi gyakornok (Münzpraktikant) stb. [9]. A bécsi udvari kamara kezdeményezésére a csehországi Joachimsthalban és Selmecen, már a század elején folyt többé-kevésbé rendszeresnek nevezhető oktatás, de a mai értelemben