Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)
II. Bányászati-kohászati felsőoktatás, tudományosság - A pénzverészet oktatása Magyarországon
A PÉNZVERÉSZET OKTATÁSA MAGYARORSZÁGON Mária Terézia királynő 1762. december 13-i döntése, amely szerint a magyarországi Selmec királyi bányavárosban felsőfokú bányászati-kohászati tanintézetet kell létrehozni, volt az első lépés a világon a bánya- és kohómérnökképzés megteremtése érdekében. A felsőbb tanintézet feladatát a következőkben jelölték meg: az egész birodalom montanisztikuma számára bányászatban, kohászatban, pénzverészetben és erdőgazdálkodásban járatos tisztek, (mai értelemben „mérnökök"), kiképzése. A legfelsőbb döntés alapján a következő években sorra alakulnak a tanszékek Selmecen. Az első tanszékre, a kohászat-kémia-ásványtan tanszékére 1763-ban Joseph Nikolaus Jacquin-t, a később Bécsben világhírűvé vált tudós kémikus-botanikus nevezik ki professzornak. Jacquin 1764-ben megkezdett előadásaival a világon elsőként indul meg a bányászati-kohászati felsőfokú oktatás. 1765-ben Nikolaus Poda páterrel töltik be a második, a matematika-fizika-gépészet tanszékét. Végül, az 1770-ben felállított bányászati tanszékkel kialakul a három évfolyamos, tényleges bányászati akadémia. A bányászat első professzorául a bányaműveléstanával világhírnevet szerzett Christoph Traugott Deliust nevezi ki az uralkodó. A hat esztendős oktatási tapasztalatok figyelembevételével „Systema Academiae Montanisticae" címen igen részletes, új tanulmányrendet dolgoz ki az udvari kamara, amelyet Mária Terézia 1770. április 3-án hagy jóvá a következő megjegyzéssel: „Ezt a javasolt tervet jóváhagyom és a bizottság elnökének (Kollowrat grófnak) munkájáért külön kifejezem megelégedésem. Azonban az erdészeti kultúra oktatására is gondos figyelemmel kell lennie, mivel ez a kultúra a bányászat számára elengedhetetlenül szükséges" [1]. Az erdészet oktatása a 19. század közepére nőtt fel a bányászat-kohászat-pénzverészet oktatása mellé, s 1846-tól az akadémia hivatalosan is Bányászati és Erdészeti Akadémia néven szerepel. 1919-től, az időközben főiskolává alakult akadémiának Sopron városa adott otthont, s ad ma is az egykori erdészeti intézet leszármazottjának, az Erdészeti és Faipari Egyetemnek. A bányamérnökképzés és a kohómérnökképzés az 1950-es években fokozatosan Miskolcra került át, s vált az újonnan alakuló Nehézipari Műszaki Egyetem első két karává. De térjünk vissza a 18. század első felére, s néhány mondattal utaljunk azokra az okokra és tényezőkre, amelyek szükségessé tették a bányászati-kohászati-pénzverészeti oktatás szervezetté tételét. A magyarországi pénzverés, mint a megtermelt nemesfémek legnagyobb felhasználója, hagyományosan kapcsolódott a hazai, bányászathoz-kohászathoz, illetve annak szerves része volt évszázadokon át. Kézenfekvő tehát, hogy a hazai bányászati-kohászati szakemberképzésben is, a pénzverés oktatása párhuzamosan folyt két évszázadon át a bányászat és kohászat oktatásával. A pénzverés ilyen szoros kapcsolata a bányászat-kohászattal, magyarországi egyedi típusoknak tekinthető. Gyökereit a hazai uralkodói nemesfém monopóliumok rendszerében kereshetjük, melynek első írásos emlékei az Anjou-korból valók, s melyek lényegében megőrződtek évszázadokon át a Habsburg királyok uralkodása idején is. A montanisztikumnak ilyen egységesen kiforrott formája éppen Magyarországon ezért jött, jöhetett létre, mert egyetlen más európai ország gazdaságában sem játszott olyan jelentős szerepet a nemesfém-termelés, mint hazánkban. Az európai (világ-) viszonylatban kiemelkedő nemesfémtermelésünk volt évszázadokon át
