Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig (topográfiai és gazdasági áttekintés

fejedelemség idején Vaskohón és Csíkban, majd a török uralom alól fölszabadult Bánságban (1718 után) Bogsánban és Resicán. A korábbi vastermelő területek közül csak a gömör-szepesi és az erdélyi területeken volt jelentős továbbfejlődés. A tágabb értelemben vett gömör-szepesi területen (Besztercebánya és Kassa között) gombamódra szaporodnak az új vastermelő helyek a 16. század második felében: 41 ilyen helyről van tudomásunk, köztük Róhnic, Tiszolc, Stósz, Krompach, Svedlér, Rozsnyó, Betlér, Murány, Nagyrőce stb. Ezek közül idővel egyesek megszűnnek, de a kiesők termelését újak pótolják: Jászon, Alsószlovinkán, Murányhosszúréten, Libetbányán stb. A nyugat-magyarországi vastermelés valószínűleg a jó minőségű osztrák vas behozatala következtében visszafejlődik. E korban csak két említését ismerjük: Szalónak és Léka. Az alsó-magyarországi vastermelés nem tud fejlődni, elsősorban a nemesfém- és réztermelés részére fenntartott fafelhasználás miatt. Újabb vastermelő területek alakultak ki: Munkács környékén a 17. század derekán, majd a török alól fölszabadult Bánságban indul meg a vastermelés. Új korszak nyitányát a nagyolvasztók és a szervezett, nagyobb üzemek megjelenése jelezte, a vas iránti igények ugrásszerű emelkedésével egyidejűleg. (Nagyolvasztók: Libetbánya 1692,1726, Bogsán és Sebeshely 1710 körül, Dobsina 1722, Róhnic 1739 stb.) A kincstár igyekszik monopolhelyzetet teremteni a vastermelésben: egyrészt a kincstári vastermelés kiszélesítésével, másrészt újabb, magánkézben lévő vasművek alapításának meggátolásával (rendeletek a fafelhasználás korlátozására). A 18. század elején kísérletet tesz a központi hatalom a vasnak „urbura" (királyi adó) alá vonására. Sikertelenül. A 18. században továbbra is a felvidéki (gömör-szepesi) terület a vastermelés központja, de erőteljesen megindul a vajdahunyadi és bánsági vasterület fejlődése is: 1720 után fedezik föl a Német-Bogsán melletti - a későbbi moravicai - hatalmas vasérctelepeket. 1747-ben a Szepességben 34, Gömörben 36 vasolvasztó működik. Az 1740-es években a vasbehozatal 8-12-szerese volt a kivitelünknek. Behozatalunk több mint 90 %-a Ausztriából származott. A 18. század végén és a 19. század elején a háborús konjunktúra fölélénkítette a hazai vastermelést: mind a kincstár, mind pedig a - főleg földesúri - magántőke jelentős beruházásokat pénzelt. Nagyobb kincstári beruházások: Róhnic (Kis-Garam), Resica, Polhora, Libetbánya, Pojnik, Vajszkova, Kabolapojána (Máramaros), Diósgyőr, Vajdahunyad, Kudzsir, Tiszolc. Magánberuházások jelentősebbjei: Redova, Dobsina, Betlér, Munkács, Pohorella, Felsőremete, Javorina, Gölnicbánya, Dédes, Szilvás. Megkezdődött a magánvállalkozások tömörülése: Murány-völgyi Unió (1805) és a Rimai Coalitio (1811). A napóleoni háborúk utáni dekonjunktúra számos vállalkozást tönkretett. A megmaradtak vagy szüneteltek, vagy csökkentett termeléssel dolgoztak. A 19. század első felében vastermelésünk meghatározója továbbra is a kincstár volt. A vastermelés területi központja Gömör évi átlagban mintegy 250.000 t vasat termeltek itt, a szűkebb Magyarország termelésének közel felét. A Szepességben 12-12.500 t/év, Erdélyben pedig 5-10.000 t/év lehetett a termelés. (Az adatokat igen óvatosan kell kezelni.) Erdélyben, noha számos helyen gyártottak vasat, a termelés rendkívül alacsony technikai-technológiai szinten volt. Az 1820 és 1840 közötti időben újabb föllendülés következett be: jelentős befektetésekre került sor a korszerűbb technológia érdekében. Legjelentősebb a Coburg herceg Garam-völgyi vasgyárainak rekonstrukciója volt.