Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)
II. Bányászati-kohászati felsőoktatás, tudományosság - A kohómérnökképzés kezdetei Magyarországon (1735)
továbbá a Besztercebányán megtanulandó rézérc-bányászatnak, rézkohósításnak és rézfeldolgozásnak is. Az első év után vizsgát, a második év után fővizsgát kell tenniük a tanulóknak a főkamaragróf és a főtisztviselők jelenlétében mind elméleti, mind pedig gyakorlati feladatokból. A gyakorlati képzést rendkívül fontosnak tartja az udvari kamara. Minden praktikánsnak a legalacsonyabb hivatali beosztásban kell szolgálatát megkezdenie. Egy 1756-os szigorú hangú bécsi leirat azzal fenyegeti az üzemi tevékenységtől húzódozó praktikánsokat, hogy magasabb beosztásra nem számíthatnak, ha korábban bányafőfelőri, iszapolómesteri, vagy olvasztómesteri munkakörben ténylegesen és eredményesen nem tevékenykedtek.[6] A „matematika" oktatásához, valamint az üzemekben el nem végezhető kísérletekhez külön e célra beszerzett műszerek, felszerelések, szemléltető eszközök és kémlészeti-kohászati laboratórium áll rendelkezésre. A „matematika" oktatásához a főkamaragrófi bányamérnökség könyveit, a főtanszakokhoz pedig az Instrukciókban megjelölt és kincstári költségen beszerzett szakkönyveket használták. A tanulók ösztönzésére 1747-ben versenyvizsgákat rendszeresítettek, melyek körét 1756-ban hétre bővítették: bányaművelés, bányamérés, kohászat, kémlészet, ércelőkészítés, bányászati-kohászati géptan és pénzverészet. A versenyvizsgákon - a pénzverészet kivételével - az altisztek és munkások is részt vehettek. A legjobbak jutalma 52,5 g tömegű aranyérem. Kohómérnök-képzés az 1735-ös Instrukcióban A fenti igen tömör vázlatból is kitűnik, hogy 1735-től Selmecen általános műszaki alapképzésre épülő speciális szakemberképzés folyt: á bányászat-kohászat egészét ismerő szakembereket, bányaművelő-bányajogász, bányamérő, ércelőkészítő, kohász-kémlész és pénzverőaranyválató mérnököket képeztek. A hazai kohómérnök-képzés kezdete tehát egyértelműen 1735. A kohómérnök-képzés célját a következőkben jelöli meg az Instrukció: „4. Kémlészet és kohászat: (a tanulóknak) alaposan meg kell ismerniük ezek műveleteit, hogy a számtalan féle kőzetből kitermelt, továbbá a meddő- és rablóérc-telérekből származó, valamint a mosóművekben előkészített érceket és ásványokat a kémlészet és az olvasztás eljárásaival veszteség nélkül hasznosítani tudják, nem különben - akár mint vezető kohóhivatalnokok, akár mint olvasztómesterek - a kohómüben mindent figyelemmel kísérni, és szükség esetén megfelelően intézkedni tudjanak." [7]. Az 1735-ös rendelet az ösztöndíjasok számát szakosodásukra tekintet nélkül - mint láttuk - nyolcban szabta meg. Azonban már 1754-ben különválasztják az első három főtanszakon tanuló bányapraktikánsokat és a negyedik-ötödik főtanszakon képzett kohópraktikánsokat. Az évek során az igényekhez igazodó számuk általában húsz. 1735-ben a pénzverészeti praktikánsok számát is külön határozzák meg, s megszűnik a korábban önálló aranyválató-praktikánsi státus. A kohászat és a kémlészet első oktatójául Pöschl selmeci kohófőnököt jelöli 1735-ben az Instrukció. Az 1737-es iskolaszervezési leirat azonban már Heuppelt említi a kohászat és Schmidtet a kémlészet instruenseként [8]. Az oktatott kohászati tananyagról részletes ismereteink vannak: 1. az Instrukcióból; 2. a kijelölt tankönyvekből; 3. a korabeli selmeci, körmöci és besztercebányai kohászati létesítmények ismeretéből. Az Instrukció tizenhárom pontjából a 10. tartalmazza a kohászat-kémlészetre vonatkozó előírásokat, a következők szerint:
