Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Kőszénbányászat, kőszénhasznosítás első évszázada

1782-es bejelentések (az előbbieken felül): Vármegyék: Bereg, Borsod, Sopron, Trencsén, Várasd, Zala Városok: Breznóbánya, Szeben, Székesfehérvár, Temesvár A bejelentések vázlatossága ellenére is kitűnik, hogy gyakorlatilag csak a nógrádi, a pécsi, a borsodi és a soproni bejelentések voltak megalapozottak, ahol később jelentős szénbányászat is folyt. A bejelentések, illetve jelentések felületességét jelzik, hogy hiányoznak azok a dorogi medencében levő, a krassó-szörényi és jórészt a borsodi széntelepek, amelyek az elkövetkező időkben jelentős szerepet játszottak a hazai szénbányászatban, s amelyek jórészt, más forrásokból ismertek is voltak. Erdélyi kőszén-előfordulásokat már 1780-ban említ Fichtel János (Fichtel J. 1780), köztük a később nagyjelentőségű vulkáni-urikányit. Erdély szénbányászata azonban a 19. sz. derekáig nem volt számottevő. A 18. században - hiteles adatok szerint - csak a Kolozsvár környéki almásvölgyi széntelep művelését tartja számon a szakirodalom. (Vajda L. 1981.) Kísérletek a kőszénnel a selmeci akadémián A kőszén felhasználásának hazai kísérletei az 1760-as évekig nem jártak teljes sikerrel. A tűzgépek fűtésénél ugyan hasznosítani tudták, de itt sem vált felhasználása uralkodóvá, nem tudta kiszorítani a tűzifát. Az ércolvasztásnál és a fémek feldolgozásánál (réz- és vashámor munka) azonban - a meg-megújuló próbálkozások ellenére - teljes volt a kudarc. Ennek alapvető oka a kőszénben levő rondító anyagok jelenléte, melyek nemcsak mérgező bűzükkel riasztották el a felhasználni akarókat, hanem a fémek tulajdonságait előre nem látható módon kedvezőtlenül befolyásolták. Magyarországon ekkor még nem próbálkoztak a szén kokszosításával, noha mint említettük - Angliában és Nyugat-Európában már a 17. század végén a gyakorlatban megoldották és széles körben alkalmazták, mind az ipari méretű szénlepárlást, mind a koksszal való kohósítást. 1768. februárjában a selmeci főkamaragrófi hivatal tanácsülésén - amelyen mint bányatanácsosoknak, az akadémiai professzoroknak is kötelezően részt kellett venniük - a kőszénnel való ércolvasztás akadályainak leküzdését tárgyalták, egy magántársaság által vételre fölajánlott „kőszénnemesítő" eljárás véleményezése kapcsán. Ezzel kapcsolatban N.J. Jacquin, az ásványtan-kémia-metallurgia professzora engedélyt kért az idevágó kísérletek folytatására az akadémia laboratóriumában. (Proszt J. 1938; Vozár, J. 1969.) A február 19-i ülésen már közölte is, hogy kísérletei sikerrel jártak és az ülés után be is mutatta kísérleteit Stampfer főkamaragrófnak és a tanács tagjainak. A szemléltető kísérlet tökéletesen elérte célját. A főkamaragróf rögvest jelentést küldött Bécsbe, mellékelve Jacquin kísérleti jegyzőkönyvét, valamint a téma szakirodalmát tartalmazó bibliográfiai összeállítást. A bécsi udvari kamara rendkívül gyorsan, február 29-én, reagál a fölterjesztésre és kéri a kísérleteknek nagyobb mennyiségű szénnel való elvégzését, s a várható költségek kalkulációját stb. Jacquin újabb kísérleteiről 1768. május 18-án tesz jelentést a főkamaragróf Bécsnek. A kis tételekben (50-100 dkg), különböző, főként külföldi szenekkel végzett kísérletek tökéletesek voltak. Ezekhez az alapanyagot Jacquin saját készleteiből adta. A nagyobb volumenű kísérletekhez a megfelelő szén előteremtése volt a legfontosabb, ugyanis ekkor egyetlen üzemelő kincstári kőszénbánya volt a Felvidéken, a róhnici vasgyár kezelésében, melynek a szene köztudottan - nem volt jó minőségű. Ezzel a szénnel kellett megkezdenie a kísérleteket