Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig (topográfiai és gazdasági áttekintés

elválasztását, továbbá a hazai vállalati koncentráció termelését bekapcsolja az európai kereskedelembe, s ennek fejében megfelelő tőkét, illetve hitelt biztosít vállalkozásai részére az európai kereskedelmi tőkefelhalmozásból (Fuggerek) A magyarországi nemesfém-termelés a 16. századig Európában vezető szerepet játszott. Becslés szerint a 13. század második felében aranytermelésünk az európai termelés öthatodát (a világtermelés kéthatodát), ezüsttermelésünk pedig az európai termelés egynegyedét adta. (Évenként mintegy 1.000 kg aranyat és 10 ezer kg ezüstöt termeltek Magyarországon.) A 14. században a termelt arany mennyisége az évi 2.500 kg-ot is eléri, az ezüst mennyisége pedig változatlanul magas szinten marad. A 15. század végén évi 1.500 kg arany és 3.000 kg körüli ezüst volt a termelés. (A csökkenés ellenére az európai aranytermelésben továbbra is vezető helyen áll Magyarország.) A 16. század elején ezüsttermelésünk évi 6000 kg-ra emelkedett. Öt évszázadon át egyetlen jelentős kiviteli cikkünk a bányászatunk-kohászatunk által megtermelt arany, ezüst és réz volt. Jelentős értékű behozatalunk 80-90 %-át ércbányászatunk termékeivel egyenlítettük ki. E korszak arany- és ezüsttermelő helyeinek fölsorolásától el kell tekintenünk, mivel mintegy száz olyan helységet és folyóvizet ismerünk teljes bizonyossággal, ahol nemesérceket bányásztak. Csak a legjelentősebb központokat említjük: Körmöcbánya, Selmecbánya, Újbánya, Bakabánya és Besztercebánya a Garam-völgyi területen; a Nyitra és a Zsitva felső folyása; a Vág felső folyása; Nagybánya, Felsőbánya és Kapnikbánya Szatmárban; Erdélyben az Aranyos-patak völgyében Aranyosbánya és Abrudbánya, a Fehér-Körösnél Körösbánya, a Fekete-Körösnél Belényes és Rézbánya, továbbá Zalatna, Radna; a Felvidék keleti részén Szomolnok, Gölnicbánya, Rozsnyó, Rudabánya, Telkibánya. Rézércbányászat, réztermelés Magyarország legjelentősebb réztermelő helyei a kezdetektől fogva a Felvidéken voltak: elsősorban a Garam vidéki (Besztercebánya környéki) és a szepességi réztermelés volt jelentős, sőt néhány évszázadon keresztül Európában meghatározó jellegű. A bihari (Rézbánya), a szatmári, az erdélyi, majd később (18. sz.) a bánsági réztermelés nem játszott jelentős szerepet az ország gazdasági életében. Adatok vannak arról, hogy a felvidéki rézlelöhelyeken már időszámításunk előtt is használták s földolgozták a földfelszínen talált termésrezet. A nagymennyiségű rézércek földolgozásának kezdetét - figyelembe véve a kohászati technológia általános fejlődési színvonalát - azonban csak a 13-14. századra lehet feltételezni. Jelentős kifejlesztése a 13. század második felétől, a tatárjárás utáni nagymérvű német betelepülések idejétől számítható. Az alkalmas kohászati technológiát valószínűleg ezek a telepesek hozták magukkal, elsősorban Thüringiából és Tirolból. A magyarországi réz első írásos emléke 1255-ből való: a budai vásárvám díjszabásában ólom, vas és ezüst mellett rezet is említenek. Az írásbeli dokumentumok hiányától függetlenül, kétséget kizáróan megállapítható, hogy a magyar réz rendkívül keresett volt az európai piacokon már a 14. század elejétől. Ez pedig csak jelentős előzményeken alapulhatott. A hazai kohászati technológia nem állt olyan színvonalon, hogy a réz tisztítását itthon meg lehetett volna oldani: fekete (nyers) rézként került nagy tételben külföldre. Kivitelünk fő irányai ebben a korban: Felső-Németország, Velence (Egyiptom, Szíria), Flandria, Svédország, Anglia. A Besztercebánya környéki rézérc-termelés a 14. század elején lendült föl, az ezüsttermelés rovására. Ekkor kezdik meg az úrvölgyi és Ó-hegyi hatalmas telepek nagymérvű kiakná-